Ákos: "Belül 16 vagyok most is" - Szily Nóra interjúja

Kemény munkájának pedig 2012-re igazán meg lett a gyümölcse: a Kossuth-díj, melyet - ahogy az a hivatalos indoklásban áll - stílusteremtő zeneszerzői, előadóművészi tevékenységéért, az igényes pop-rock magyarországi térnyeréséhez való tevőleges hozzájárulásáért, műfajgazdag és sokoldalú, a zene, a próza, a vers és a színház világában egyaránt maradandót alkotó, nagy népszerűségnek örvendő művészi munkássága elismeréseként vehetett át.

Kovács Ákosnak - és egyben a további Kossuth-, valamint Széchenyi-díjas kitüntetetteknek - gratulálunk, a díj apropóján közöljük a 2011-ben vele készült interjúnkat.

A mi műfajunk, akár tetszik ez nekem, akár nem, technikai sport. Mindig is az volt a célom, hogy a produkcióimban egyszerre legyen jelen a profi megvalósítás és az a szívből jövő, ösztönös valami, ami nélkül nincs szerethető dal. A színpadon poénra kell világítani, vetíteni, úgy használni a technikát, hogy emelje, dúsítsa a dalok jelentését, ne csak villogjon, dübörögjön céltalanul. Ehhez rengeteg előkészítő munka kell, ráadásul sok energiát igényel az is, hogy megértessük az emberekkel, ez az egyszeri előadás nekik szól. A magamfajta azokban a sűrített pillanatokban él igazán, amikor sikerül odaadni valamit, amit talán nem is várt a közönség, amire nem számított, esetleg pont elutasította, mert nem hitte, hogy az neki jót tesz. Ezt átélni tényleg ajándék a sorstól.

A stúdióalbumod négy év után jelent meg.

Amíg nem voltak gyerekeim, évente adtam ki lemezeket. Azóta ritkábban tudok, egyértelmű, hogy miért. Családban élek, nem vasárnapi apuka vagyok, több szerepem és felelősségem van. Huszonévesen az volt az elképzelésem, hogy egész életemben a világ zajától távol foglalatoskodom majd a rettenetesen hatalmas művészetemmel. Na, ez egy kicsit másképp lett. A kreativitásban van egy jó adag önzés is, mert folyton önmagadra kell figyelned.

Ahhoz viszont kellene idő...

Meg egyedüllét, meg csönd. Ennyi gyerekkel ez nem annyira egyszerű. Ülünk a reggelinél, Julcsi gügyög, Kata a kedvenc színeiről mesél, Anna a jelmezbálról tart előadást, Marci arról dörmög, hogy a Drogba elmegy a Chelsea-ből, a feleségem verbálisan fegyelmezi őket, közben meg szól a rádió: nekem nem nagyon osztanak lapot. Számomra is rejtély, mikor írok dalt. Közben, nyilván. Szerencsés vagyok, mert a feleségem, Kriszta - akinek a lovasszobrához lassan meg kéne rendelni a márványt - kitanulta, hogy időnként békén kell engem hagyni.

Most volt a születésnapod... Leltározni szoktad az elmúlt évet? Vagy a 40 volt a fordulópont?

A 40 meglepő volt számomra, mert az már komoly szám, mégsem éreztem magam tapasztalt, középkorú, beérett embernek. Belül tizenhat vagyok most is. Persze a korral változnak dolgok, nem vagyok már olyan hirtelen az ítéleteimben, vannak pozitív és negatív hozadékok, de ha magam tudok lenni, például az uszodában rovom a hosszakat, ugyanazokról a hülyeségekről kotyog az agyam harminc éve. Hogy hogyan lehetne jobban, szebben élni. Meg a nőkről természetesen.

Keveset olvashatok rólad. Most persze fontos a promó, de amúgy nagyon szűrsz.

Pedig sok interjút adok. Fáraszt, hogy többet beszélek ki a fejemből, mint amennyit módom van belegyömöszölni. Nincs időm olvasni, közben mindenki folyton úgy néz rám, hogy mondd meg a nagy bölcsességet, Ákos! Nem esik nehezemre a bulváron kívül maradni, nem azért, mert hős vagyok, hanem mert ezen a dimenzión kívül élek, nem olvasok ilyet, nem érint. Szerintem a hárommellű nőről szóló cikkek, meg a "Nóci majdnem elejtette a mobiltelefonját"-szintű beszámolók mellett hülyén mutatna egy interjú A katona imája című lemezről. Persze biztos kell a bulvár is a népeknek, de hogy ilyen mértékben, azt vitatnám.

Azt mondtad, örülnél, ha A katona imájának a refrénjét üvöltenék veled, nem csak egy szerelmes dalodét.

Vannak ilyen hiú céljaim. Izgalmas dolog a rockzene jelrendszerén keresztül kimondani és kimondatni dolgokat. "Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek." Ez a létező legegyszerűbb imádság.

De miért viszed színpadra az imát?

Miért ne? Évszázadokig csak a hit kérdéseiről beszélt a művészet, ma meg mindent színpadra visznek, csak ezt nem. Engem meg ez foglalkoztat. Úgy értem, ez is. De ne kezdjük a keresztényezést: ha én vagyok a mintahívő, akkor itt nagy gáz van. Vannak nálam picit keresztényebbek.

Mégis van egy hangsúlyeltolódás az elmúlt 20 évedben.

Hirtelen pálfordulást nem éltem át, a családi indíttatásom eleve ilyen irányba vitt. A szüleimtől rengeteget kaptam, például jó könyveket adtak a kezembe, mindig a megfelelő időben. A hit kultúra is: szép lassan belenőttem. Éppen húsz éve írtam a Megváltó című számot. Akkor nem tudtam biztosan, mit írok, de mostanában kezdem megérteni. A miénk egy sajátos rendszer szerint működő, gyönyörű világ, amit valaki nagy szeretetből hozott létre. Ami rossz benne, az jobbára belőlünk fakad.

Miért lettél erre éhes?

Szerintem mindenki számára eljön az a pillanat, amikor olyan szilárd bizonyosságra vágyik, amilyet aligha kaphat meg egy másik embertől. Az öcsémék szentségi házassága számomra maradandó, szép élmény volt, egy idős pap eskette őket. Olyan derűvel, tudással és nyitottsággal beszélt, amilyet nem hallottam korábban. Később foglalkozott velem is, ahogy sokakkal már. Dr. Farkas Attila atya 82 éves, a Bazilikában szolgál.

Választ kapsz a kérdéseidre?

Nem az a lényeg, hogy minden kérdésre választ találjon az ember: a hozzáállásomat változtatta meg, remélem, a jobb irányba. Ha nagyon okosnak és késznek érezzük magunkat, érdemes néhány részt elolvasni az evangéliumból, hogy rájöjjünk, az egyszerűségnél nincs hatalmasabb erő. A hagyomány szövegeiben sokrétegű, mély bölcsesség van, humor és tapasztalat. Egy hatalmas művész nyilvánul meg bennük. Egy nagy kreátor. De ezt csak akkor fogja fel az ember, ha egy érzékeny tanító segítségével olvas.

De miért nem tartottad meg magánügynek?

A hitéről minden valamire való alkotó vall, Bachtól Johnny Cashig, nálam sokkal direktebben. Ha egy kreatív ember világnézete nem jelenik meg abban, amit csinál, nyugodtan kezdjünk gyanakodni. Szeretem, ha szeretnek, de ez nem abszolút cél, kockázatot is szeretek vállalni, pláne fontos ügyért.

Ezt olvasom, hallom A katona imájában.

A lemezen elsőként hallható sor a százados imáját idézi: "Nem vagyok rá méltó, hogy hajlékomba jöjj." Hallom sokszor, hogy a szövegeim nem jelentenek semmit, szöveggenerátorral is megírhatók, mert csak nagy szavakat kell egymás mellé dobálni. Nos, abban a kultúrkörben, ahonnan ezek az okos vélemények jönnek, a szavaim talán valóban nem jelentenek semmit, ahogy ez az idézet sem. De biztos vagyok benne, hogy a hallgatóságban néhány ember fölkapja a fejét az ilyen sorokra. Mit mond a katona? Bárhová megyek, a bajaim, a bűneim jönnek velem. Tehát nem lehet elköltözni előlük másik földrészre, a feledésbe, a gazdagságba, mert az egész életed utazik veled, a hazád, a gondjaid, a bűneid, az el nem végzett feladataid. A lelkiismeretét nem tudja levedleni az ember.

A szindbádi létről énekelsz. Mármint hogy egyszerre akarsz két ellentétes dolgot.

Mindent akarok, egyszerre. A dalok miatt nem mondok le a családról, a család miatt nem adom fel a dalokat. Pedig tök ellentétes a két dolog. Kettős az ars poeticám is, egyrészt csak arról írhatok, ami foglalkoztat, másrészt ami foglalkoztat, arról írnom kell. Az ihlet szeszélyes, ki van neki szolgáltatva az ember. A legkisebb ötlet-rögre is exkavátorokkal kell kitelepülni.

Tervezős vagy?

Nevetséges mértékig. Határidőnaplót használok, minden év elején beleírom a feladatokat, terveket. Megmutatom. (Előveszi a noteszt.) Ezt a nejemen kívül még nem látta senki. Első oldal, Magántervek 2011: házfelújítás, új stúdió, sport, diéta, olaszt felfrissíteni, gitárgyakorlás. Ebből talán a házfelújítást és a stúdió áttelepítését tudom megcsinálni. Igaz, sportolok is, de a többi idén se jön össze. Amióta abbahagytam az egyetemet, ugyanazokat a magánteendőket írom fel minden évben. Aztán a szakmai tervek: maxi áprilisra, ez most jelent meg Utazó címmel, nagykoncert májusra, ez is a célegyenesben van, francia zene, ezt már megírtam.

A szakmai terveid megvalósulnak, a magánügyek meg torlódnak.

Hát persze, ez mindig így van.

Veled nem lehet könnyű élni...

Ilyet nem is ígértem soha. Nem úgy volt, hogy a műszaki leírás szerint könnyű velem, aztán később meg kiderült, hogy nem is. Nálam egyetlen matrica volt a használati utasítás: Don't touch.

És ehhez képest...

Krisztina azt mondta magában, hogy neki ez a férfi kell. Kész. Mindig a nő választ. De a felelősség persze a miénk!

És az elefántcsonttornyodat lebontotta.

Szépen, módszeresen... Pedig a musztáng vad, csikó vére még ott száguld az ereimben, de Kriszta nem az a lovas, akit csak úgy ledobhat egy vadló.

Ez tényleg az ő ereje? Ha ő nem lenne...

Nem volnának gyerekeim. Művészileg talán szabadabb lennék, de emberileg a saját kicsinyes passzióim rabja volnék. Nézd, az őrületig szeretem a családomat. Nagyon jó velük. Krisztával egyre jobban értjük egymást, a gyerekeim tiszták, gyönyörűek és szellemesek, nekem meg nem kell folyton sztárosat játszani, lehetek normális apuka, aki reggel elviszi a gyerekeit iskolába-óvodába, lefekvéskor meg mesét olvas, esti puszit ad. Persze nem mindig ilyen idilli a helyzet, egy lemez felvételi munkái vagy a koncertfelkészülés során sokkal kevesebbet vagyok velük. Nemrég találkoztam egy velem egyidős régi zenésztársammal, akit sokan irígyeltek, mert folyton bulizott, csajozott, nem vállalt kötöttségeket. Szomorúan mesélte, hogy éppen szakított azzal, akivel el tudta volna képzelni az életét. Azt is mondta, hogy ezt én úgyse érthetem, mert nekem családom van, már megtaláltam a helyemet. Megrendítő volt.

Az önelfogadásban segített ez az út, amin jársz?

Magamnak is sok vagyok, velem nem csak másnak nehéz, nekem se könnyű. Az önismeretben segített, az önigazolási technikák leleplezésében. Az alaptörvényeket érdemes megismerni, mert nem az a baj, ha hibázik az ember, hanem az, ha rendszert épít a bűnökből. "Érdemes aszerint élni, amiben hiszünk, mert különben abban fogunk hinni, ahogyan élünk." Ez ugyanolyan, mint listákat írni a teendőkről. Legalább tudod, hogy mit kéne megcsinálni.

Hiszel abban, hogy mindenkinek feladata van? Tudod, hogy neked mi?

Hát, hogy itt beszéljek neked, dalokat írjak, meg hogy kimenjek a színpadra, amíg lehet.

Meddig lehet?

Azt nem én mondom meg. Sokszor éreztem azt, hogy vége, nem megy. Iszonyú sötétek tudnak lenni a hullámvölgyek.

Mi hoz ki belőle?

Nem tudom. A Főnök szól, hogy elég a nyavalygásból, kelj fel! És lőn reggel.