Gregor Bernadett: "Mit bántam volna meg?" - Szily Nóra interjúja

Mi történt megint?

Semmi! Csönd van. Hülyén érzem magam, hogy erről egyáltalán beszélgetünk. Ugyanúgy végzem a dolgom, próbálok, játszom a színházban, vannak fellépéseim, műsort vezetek. Mit kezdjek ezzel az egésszel? Életemben először azt érzem, hogy miután tényleg nyugalom van körülöttem, ezért kívülállóként nézem azt, ami zajlik. Mintha nem velem történne, nem az én nevem hangozna el.

Előcibáltak egy több ízben lerágott csontot, és ennek kapcsán azon törtem a fejem, hogy talán valami új rendezvény lesz, aminek reklám kell? Vagy rossz anyagi helyzetben vannak azok, akik odaülnek nyilatkozni? Nem! Itt akadt meg a tű a lemezen: nem értem, hogy mi történik?! Miután te is tudod, hogy épp a témával kapcsolatban vannak folyamatban perek, ezért maximális biztonságban érzem magam, mert kívül vagyok ezeken a dolgokon, és innentől kezdve nem is kell velük foglalkoznom.

Elképzeltem, hogy milyen lehet azt, hogy a fiaid címlapon látják az édesanyjukat, no meg olvassák a történetet.

A kisebbik fiam pici még, a nagyobb pedig már majdnem felnőtt, tehát ez nem gond. Egyébként a legszebb az volt, hogy gyanútlanul mosogattam otthon, miután az egyik gyerekemet elengedtem az iskolába, a másikat elvittem oviba, ment a tévé, és egyszer csak felkaptam a fejem a nevem hallatán. Akkor csak annyi fordult meg a fejemben, hogy vajon rendben van-e ez így, hogy itthon teszek-veszek, 9 éve házasságban élek, nevelem a gyerekeimet, és valaki vagy valakik ott, abban a dobozban rólam beszélnek? Ráadásul nem a fellépéseimről van szó, hanem a tíz évvel ezelőtti (vélt) magánéletemről. Felhívtam az ügyvédemet, aki azt mondta, hogy "Nem, dehogyis, nincs ez rendben, küldd át a linket!" Innentől kezdve én nem akarok ezzel foglalkozni. Tagja vagyok egy budapesti kőszínháznak, jó szerepeket játszom, tisztességgel csinálom a dolgomat - nem engedhetem meg magamnak, hogy beszállok a ringbe. Már nincs az, ami régen, hogy hú, az én igazságérzetemet mennyire bántja ez vagy az. Tudod, miért? Mert egyszerűen átláttam, hogy ez miként működik. Iszonyú lassan esett le a tantusz, de ha én most beszállok a ringbe, azzal én fogom tovább dobálni a véres koncot, és ezt nem akarom! Az van, amit mondtál: bennem és körülöttem is csönd van.

Amikor ilyesmi szárnyra kap - otthon kibeszélitek? Ezekre a helyzetekre van valamilyen stratégiád?

Miért kellene nekem stratégia otthon? Van egy férjem, aki mindent tud rólam, akivel, azt hiszem, már minden megtörtént, és ami kapcsán eljutottunk egymással szemben a teljes elfogadásig. Esküszöm neked, hogy ez az egész például szóba se került. Az, hogy van-e itthon még macskakaja, az fontosabb kérdésnek bizonyult az elmúlt hetekben, mint az, hogy "Te úristen, láttad a tévében, hogy...?" Nem! Nem volt téma. De hát nem is történt semmi! Valakik hülyeségekről beszélgettek, ebből mások műsorokat és cikkeket faragtak, mert pénzt akartak keresni, elhangzott a nevem, én pedig ezt továbbítottam azoknak, akiknek hivatásuk ezekkel foglalkozni. Ennyi. Nekem nincs több dolgom ezzel.

Sok újságíró fölhívott?

Nagyon sok, és tudod, mi az érdekes? Abban a pillanatban, ahogy azt mondom, figyelj, jelenleg is perek vannak folyamatban, és én egy dolgot tudok mondani: ha valamit leírsz a privát életemmel kapcsolatban, amit én nem akarok, márpedig én nem akarom, akkor annak sajnos következménye lesz. Több kérdés már nem volt.

Annak kapcsán hányan hívtak fel, hogy most volt az egyik premiered és hamarosan jön a másik, hogy új helyre szerződtél, és közben egy tévéműsorod is elindult?

Senki. Épp a műsoromban, a Fricskában beszélgettem Straub Dezsővel, akiről szintén csak azt lehetett olvasni, hogy kórházba vitték és megműtötték. Sorolhatnék más példákat is. Kiről hallasz mostanában a művészi teljesítménye kapcsán?

Hát... beszélgessünk arról, ami tényleg veled történik. Februárban véget ért a 16 éves társulati életed. Felszabadult voltál, élvezted a szabadúszást, hogy fellépésekre mész, szórakoztatsz, aztán rövid idő után leszerződtél az Új Színházhoz. Annak idején a gyomrod és a térded is jelezte, hogy nincs szükséged a kötöttségre.

Igen, de én azt a lépést soha nem tettem volna meg magamtól. Végül is jó, hogy úgy alakult, de én soha nem mondtam volna fel, pont azért, mert bár öröm már nem volt benne, de biztonságot jelentett. Vannak, akik bírják cérnával, hogy "nem tudom, mi lesz a jövő hónapban", de én nem ilyen vagyok. Egy olyan helyzetben, amikor tudom, hogy valami véget ér, akkor az optimista természetemnek köszönhetően igyekszem nem tele feszültséggel tekinteni a jövőbe, hanem azt gondolom, hogy vágjunk bele! Lássuk, milyen jó lesz a szabadság! Megvan annak a szépsége, amikor mész jobbra-balra több száz kilométert télen egy fűtetlen tájbuszon, de azért mégis jó az a biztos tudat, hogy havi fizetést kapok, van egy második otthonom, ahová jó bejárni és szeretem azokat az embereket, akik ott vannak.

A színfalak mögé nem szivárog be, ami a színház körül zajlott?

Amikor kiderült, hogy oda szerződöm, sajnos elolvastam néhány kommentet. Persze tudom, hogy nem kellett volna, de biztos vagyok benne, hogy akik azokat írták, nem láttak engem színpadon. Volt, aki megkérdezte, hogy nem gondoltam-e bele, hogy ez mégis csak az Új Színház. Azt mondtam: figyelj, tedd le ide az asztalra azt a pénzt, amit én ott keresek, és akkor majd hajlandó vagyok átgondolni. Én egy színésznő vagyok! Az a dolgom, hogy bemenjek, jókat próbáljak, játsszak. Kit érdekel a többi? Engem nem.

A Deficit, aminek a bemutatója októberben lesz, épp a párkapcsolatokat boncolgatja - ami kapcsán téged a bulvár rendre megtalál. Zűrök a magánéletben.

De Nóra, kinek nem voltak zűrjei? Kilenc éve élünk együtt! Az én magánéletemet megszellőzették. Jóhiszemű voltam, naiv és iszonyúan buta, mert együttműködtem. Nem, hülye voltam! Nem kellett volna. Mi köze volt bárkinek is ahhoz, hogy én kivel, hol és mit csinálok? Addig, ameddig úgy élem az életem, hogy a gyerekeimet tisztességgel nevelem, a munkámat alázatosan elvégzem, és nem bántok másokat, addig senki nem vethet rám követ! Nem tudok mást mondani.

Egy újabb szerep: a "Fricska"! Egy beszélgetős tévéműsort vezetsz.

Tudod, hogy milyen komplexusaim vannak, de közben meg nagyon nagy boldogság egy ilyen felkérés, és én már az elején letettem arról, hogy műsorvezető legyek. Egyszerűen van bennem egy alapvető kíváncsiság, és örömből csinálom. Érdekes, hogy kilépve abból, amit a tájbuszon vagy a színházban belülről látok - egy picit objektívebb szempontból közelíthetem meg ezt a világot. Ülök éjszaka az internet előtt és olvasgatok, hogy felkészült legyek. Nagyon élvezem. Az is érdekes, hogy úgy érzem, attól, hogy én ülök a kérdező oldalon - aki már vendégként sokszor éreztem magam rosszul, és gyakran voltam felkészülve arra, hogy milyen provokatív kérdést szegeznek nekem, vagyis ebből a szempontból is megcibált a sors - sokkal nagyobb bizalmat kapok a vendégeimtől. Sőt volt olyan, amikor valakinek az őszinteségétől szinte én jöttem zavarba! Most kezdem igazán ízlelgetni ezt a munkát. Persze mondhattam volna, hogy mi közöm ehhez az egészhez, a cipész maradjon a kaptafánál, de közben meg izgalmasnak találtam, főleg, hogy sok olyan színész kollégám van, aki belekóstolt ebbe a műfajba. Ha nekik volt bátorságuk belevágni, és nem mondtak nemet, akkor én miért tettem volna? Egy biztos: nem fogok elmenni az Uzsoki kórházba vakbelet operálni, ezt megígérem!

Mi alapján mondasz igent egy felkérésre?

Mondhatnám, hogy egyrészt nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármire nemet mondjak, de másrészt tényleg érdekelt ez a feladat. Biztos vannak olyan dolgok, amiért akármennyit is fizetnének, azt mondám, hogy nem.

Mi az, ami "ciki", hol a határ?

Hát, figyelj, a vécépucolás sem ciki, ha az embernek a gyerekeit kell etetnie. Vagyis mi alapján vágjuk rá valamire, hogy ciki? Én a móka-bókázást gyűlölöm. Nem tudnék úgy csinálni, mintha valami vicces lenne, de nem az. A jópofizás nem nekem való. Ebben a műsorban nem ezt kell csinálnom. Jólesik ott ülni és hallgatni az embereket. Főleg, ha olyan kollégákat hívok, akiket régóta nem láttunk, és egy kereskedelmi csatornának eszébe sem jutna megkérdezni őket. Boldogok, hogy lehetőségük van megnyílni és mesélni magukról. Egyébként azt gondolom, hogy ha csak egy kérdező lennék, akkor nem én ülnék ott. Tehát ha valami személyes dolgot nem tennék bele, akkor nem nekem kellene csinálni. Például a "meztelenkedésről" is sok embert faggattam. Természetesen a saját véleményemet is elmondtam, mert szerintem teljesen természetes, hogy egy színésznőnek a teste a munkaeszköze. Ha én megfogalmazom, hogy miért voltam erre nyitott, akkor könnyebben válaszolnak. Ha csak pusztán feltennék egy kérdést, akkor bizonytalanul azt keresnék, hogy mit is illene mondani.

A saját élményed kicsalogatja a veled szemben ülő illetőből azt, amire kíváncsi vagy.

Igen, azt vettem észre.

Ha már itt tartunk: azt is olvastam, hogy megint elfogadnál egy ilyen felkérést. (Nézel most rám boci szemekkel!)

Tudom! Én is olvastam. Ezt újra és újra mindig megkapom, de tényleg itt, a negyedik X után is még mindig ez a kérdés? Igazából nem is tudom, hogy ez miből fakad.

Múltkor erről is beszéltünk, hogy a "negyvenben" az a jó, hogy már elengedheted a szexbomba szerepet. Nesze neked, hát mire volt jó ez a kerek évforduló?

Látod, semmire se! Bár az én hozzáállásom azért abból a szempontból változott egy kicsit, hogy már nem látom annyira tragikusan, ha ilyesmi felmerül. Mindamellett, hogy azt mondom, hagyjanak békén azzal, hogy ledobnám-e megint a ruháimat, vagy nem. Ott a 20 éves Pirike, azt kell most már levetkőztetni. Azért hazudnék, ha nem vallanám be, hogy kicsit legyezgeti a hiúságomat. Leírtam a blogomban is, hogy én az első aktfotózás előtt egy kicsit csúnyácska, alsótest hangsúlyos, nem tudom milyen "izének" tartottam magam. Egyáltalán nem találtam magam szépnek, jó csajnak, nem vettem észre, hogy az utcán megfordulnak utánam. Nekem az a fotózás a nőiségemnek és az önbecsülésemnek olyan sokat adott, hogy soha nem tagadnám le. Igenis nagyon jó volt éveken keresztül úgy jönni-menni, hogy én voltam a vágy titokzatos tárgya, a nők kellőképpen utáltak, a férfiak odavoltak értem. Hát, ki az a hülye, aki erre azt mondja, hogy ez micsoda csúnya korszaka volt az életemnek? Dehogy volt az!

Egyébként van olyan, amire jó lenne fátylat borítani?

Nincs, mert tisztán és őszintén éltem meg mindent.

Mi az, amit másként csinálnál?

Kifelé nem dumálnék már semmit. Élném az életem, és csinálnám a magam kis dolgait. Soha életemben nem akartam megbántani senkit szándékosan. Ebben egészen biztos vagyok. Innentől kezdve mit bántam volna meg? Azt, hogy belerohantam olyan kapcsolatba, aminek aztán másfél év múlva vége lett? És akkor mi van? Jóban vagyok a múltammal és jóban vagyok magammal. Mi bajom lehetne? A családom egészséges, ez az első. Van munkám, és van egy jó ügyvédem. Mi kell még a boldogsághoz? Próbálok annak örülni, ami van, és nem azon sóhajtozni, hogy mi lehetne. Igenis csend van, és nem is engedem, hogy megzavarják azt.