Nem tehetek róla, de utálom a testvéremet!

Millió jó példa van arra, hogy a kamaszkor múltával az addig erővel egymásnak feszülő testvérek egymás szövetségeseivé válnak, akik segíthetnek egymásnak beilleszkedni, eligazodni a felnőttek cseppet sem egyszerű világába, ám van példa arra is, hogy a várt békekötés elmarad, és a mindennapi marakodás csak azért válik esetlegessé, mert a testvérek keveset találkoznak. Ha azonban mégis összefutnak a szülői házban vagy egy nagyszabású rokoni eseményen, akkor a rejtett feszültségek újra előtörhetnek.

Mi lehet az oka a megmerevedett frontoknak az érzelmek terén? Mi lehet a háttere a már-már gyűlöletté alakult testvérviszálynak? Néha nincs kézzelfogható ok, egyszerűen az egyik fél riválisnak tekinti testvérét, és egy életen át dédelgeti negatív érzelmeit a másik iránt. Néha így áll bosszút azon a szülőn, akivel szintén konfliktusos a viszonya. Tudja, hogy a szülőnek fáj a testvérek közötti "háború", és egyszerűen élvezi a szülő bűntudatát és gyötrődését.

Sára, 34 éves, üzletasszony:

Sárának jól menő állása van egy pénzintézetnél. Okos nő, akinek tulajdonképpen jól megy a szekere. Vannak barátai, van egy férje, akivel úgy-ahogy, de eléldegél. Gyereke nincs. Mint mondja, elég volt neki a saját húgát elviselni: "Amikor anyámék elmondták, hogy lesz egy testvérem, a várt öröm helyett bennem harag lobbant fel. Én szerettem egyke lenni, ráadásul akkor kezdtem az elsőt, szerettem, hogy velem foglalkozik az anyám, hogy ugrál körülöttem. Nem akartam, hogy ebbe majd bezavarjanak. Anyám észrevette a bennem dúló haragot és becsületére szóljon, hogy ő akart tenni ez ellen. Próbálta enyhíteni az akkor még szorongásnak hitt érzelmeimet. Nem járt sikerrel. Minél többször beszélt arról, milyen jó lesz majd nekem, ha lesz tesóm, én annál nagyobb ellenállással válaszoltam. Aztán megszületett Anikó és én nem találtam rajta semmit, ami miatt szerethettem volna. Ráadásul anyámnak vele kellett foglalkoznia. Tudom, hogy nem ez a természetes, és hogy a legtöbb testvér, a nagyobbak feldolgozzák a testvér születését, de nekem ez nem ment.

Később sem lett jobb a helyzet. Sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért? Anyám nem szerette jobban, és az apánk sem, aki egyébként a húgom születése után egy évvel elköltözött tőlünk. Valójában ezt is Anikó nyakába varrtam, hogy miatta ment el az apánk, mert biztos nem tudta elviselni a bőgését. Néha titokban arról ábrándoztam, hogy meghalt. Náthás lett, elvitte a láz, elütötte az autó, ilyesmi. Iszonyú bűntudatom volt a fantáziálásaim miatt, nem is mertem elmondani senkinek. Szorongtam miattuk. Az iskolai teljesítményem csapnivalóan alakult, azt is az ő számlájára írtam, és ahányszor rossz jegyet kaptam, vagy rosszul sikerült egy dolgozat, annyiszor törtem borsot az orra alá. Ehhez persze sokszor ürügy sem kellett. Ellöktem, elszedtem a játékait vagy addig gúnyoltam, piszkáltam, amíg el nem sírta magát. Anyám teljesen kikészült, de nyilván abban reménykedett, majd elmúlik a dolog. Nagyobb leszek, megjön az eszem. Nem jött meg.

Anikó is próbálkozott, annak ellenére, hogy tőlem fikarcnyi szeretetet sem kapott, ő azért szeretett volna jó tesóm lenni. Néha apróbb szolgálatokat tett nekem. Mire hazaértem a suliból, ő tiszta ágyneműt húzott, vagy rendbe tette a dolgaimat. Utáltam érte, hogy ilyen rendes kislány. És persze üvöltöttem vele, hogy ne piszkálja a dolgaimat. Akkor lett kicsit jobb a helyzet, amikor én már főiskolán voltam, ő meg középiskolába ment. Szerencsére olyan sulit választott, ami jó messze volt. Csak a hétvégéken találkoztunk, néha akkor sem. Nekem nem hiányzott. És most sem hiányzik. Az esküvőmre ugyan meghívtam, de tüntetően egy hátsó asztalhoz ültettem, hogy ne zavarjon, ne bosszantson a látványa.

Testvérféltékenység? Ez lenne a háttérben? Én már arra is gondoltam, valóban létezik reinkarnáció, és ő valami olyan dolgot tett ellenem, amit még most sem vagyok képes megbocsátani neki. Máskor eszementnek tartom ezt a gondolatot. Egyszer leültem beszélgetni társaságban egy fiatal pszichológus sráccal, elmondtam neki ezt-azt, főleg a kamaszkoromból, hogyan hányféle módon próbáltam nehezíteni az életét a húgomnak. Ő azt mondta, én tulajdonképpen magamat akarom bántani, a testvérem csak a tükör, mert az ő szenvedése jobban fáj nekem, mintha valóban magam ellen fordulnék. Ez nekem túl nyakatekert volt, nem értettem, mit mond ezzel valójában. A lényeg, hogy fikarcnyira sem kedvelem a húgomat, sőt ha lehet ezt mondani: egyszerűen utálom."

Szerencsére a testvérharcok a legtöbb esetben nem maradnak meg, és az évek múltán már csak poénként derengenek fel a apróbb bosszantások a testvérek közös történelmében. És a legtöbb esetben nagyon is prózai és kézzelfogható az ok: a szülők szeretetéért vívott harc miatt éleződik ki az ellentét, és ha a szülők ezt okosan tudják kezelni, akkor a viszály képes elsimulni.

András, 32 éves, biztonságtechnikai mérnök:

"Én nem egy, egyszerre két testvéremre haragudtam. Én vagyok a legnagyobb fiú, a tesóim ikrek, és ezt az állapotot, az ikerséget iszonyatosan irigyeltem tőlük. Hogy ők annyira egybetartoznak. És persze ahogy megszülettek, mindenki őket ajnározta. Az ikerség miatt még cukibbak voltak, mint más, 'normális' babák. Néha majd' belehaltam, annyira fájt, hogy amíg őket imádták, engem észre sem vettek. Csak öt év van közöttünk, de anyámék mindig azt mondták, nekem kell okosabbnak lennem. Persze, amíg nagyon kicsik voltak, nem sokat tehettek ellenem a srácok, ott és úgy szúrtam ki velük, ahogy akartam. Később azonban változott a helyzet, ahogy elkezdtek nőni egyszer csak azon kaptam magam, hogy nemhogy utálom őket, de egyenesen büszke vagyok az öcséimre. Ehhez azonban majdnem húsz év kellett. Szóval azért a gyerekkort, azt végigutálkoztam. Érdekes módon a srácok ebből mintha semmit sem őriztek volna meg. Vagy lehet, nekik ez volt a természetes, hogy ők egymással jó fejek, én meg a szívatós tesó vagyok, akit azért így is lehet szeretni. Ma már ciki nekem ez az egész és jó tanulság is, az biztos, hogy az én gyerekeim közötti viszonyra nagyon fogok figyelni, ne csússzanak bele ugyanilyen csapdába."

A Life.hu tippjei az érzelmi válság megelőzésére:

- A kicsi megszületése valódi trauma egy nagyobb testvér számára, ne legyen nekünk sem természetes az elvárás, hogy ezt azonnal el kell fogadni. Mi felnőttek sem biztos, hogy egy "riválist" azonnal magunkhoz ölelnénk.
- Mondjuk el neki, hogy az érzései, a harag, a keserűség, a féltékenység természetes érzelmek, nem kell, hogy bűntudatot érezzen miattuk.
- Ismertessük meg néhány szabállyal: legelső körben, hogy akárhogy is érez, bármennyire is utálkozik, nem bánthatja a kicsit.
- Segíthet a feldolgozásban, ha azt érzékeltetjük a nagyobbal, hogy nem esett ki a mézeskosárból, ha úgy tervezzük az életünket, hogy számára is jusson, csak vele, kettesben, vagy apával hármasban eltöltött "különidő".
- Mutassuk ki szeretetünket a nagyobb felé is: ne csak a kicsi fotóival legyen tele a lakás, a hűtő ajtaja, a Faceebok, a nagyobbnak is jusson ugyanannyi felület.
- Ha látjuk, hogy a harag, az utálat nem múlik, ne nyugodjunk bele, valamilyen elakadás lépett fel, valamit rosszul értelmez az egyik testvér, és lehet, szakember segítségére van szükség ahhoz, hogy a saját maga kovácsolta akadályokat képes legyen átugrani.

Láttad már? Benne vagyunk a tévében!