9 évesen már cigizett - Egy kislány, aki dühös a világra

Egyik pillanatról a másikra tűnt el a kislány. Ugyan előfordult már ilyen szökés korábban is, de az utolsó éppen azért volt félelmetes, mert nem volt előtte vihar, nem jelezte semmi, hogy Kitty ismét menekülni fog.

Bea, Kitty nővére mesélt a Life.hu-nak fordulattal teli életükről: "Azon, hogy Kitty így eltűnt, nem csodálkozom. Ha van valaki, aki tudja, mennyi oka van a húgomnak arra, hogy időről időre úgy érezze, maga mögött kell hagyni mindent, az éppen én vagyok. De kezdem az elejéről: édesanyánk már 41 éves volt, amikor a húgom született. Őt azért vállalták, mert azt remélték, majd a kicsi megjavítja menthetetlenül rossz házasságukat. Az apánk ivott és mindennaposak voltak az összecsapások. Egyformák voltak, egyformán indulatosak. Egy újabb gyerek nemhogy mentőkötél lett volna, egyenesen olaj volt a tűzre.

Édesanyánk idegeivel addig is baj volt, ám a várandósság és a szülés teljesen kifordította önmagából. Mintha akkor érte volna a felismerés, hogy abból a kapcsolatból, abból az életből nincs menekülés. Kittyt úgy ahogy ellátta, de engem üldözni kezdett. Akkor voltam 12 éves, még én magam is kislány, de bűnbakként mindenért én feleltem. Nem tudnám megmondani, hányszor vert meg az édesanyám. Hányszor menekültem előle, vagy hányszor léptem közbe, amikor apámmal veszekedtek, verekedtek. Van egy nagyobb nővérem is, anyám előző házasságából, aki - amint tudott - elmenekült. Nem hibáztattam érte, sok éjszakát remegtünk végig, összetolt ágyakon. Később én egyedül, ahol a késeket dugdostam, el ne vágják a szüleink egymás torkát. Kitty ebbe a családba született.

Ő 3 éves volt, én 15, amikor édesanyánk felakasztotta magát. A kertben, egy gyümölcsfára. Akkor vadult meg az apám. Addig se nagyon állhattam meg előtte, de anyám haláláért engem tett felelőssé. Ütött, amikor csak bírt. Én is elszaladtam a családi háztól. 16 évesen belemenekültem egy kapcsolatba, csak hogy ne verjenek tovább. A húgom apánkkal maradt. Én dolgoztam, fillérekért árut pakoltam egy bevásárlóközpontban, naponta négy órát utaztam, hogy munkám, pénzem legyen. Ragaszkodtam a húgomhoz, így őt is látogattam volna, csak apánk nem engedett be hozzá. A kapcsolattartás csak üzenet lehetett és a szomszédban pakoltam le az ajándékokat, a szomszéd lelkiismeretére bízva, adja oda a testvéremnek, mondja el neki, én küldöm, szeretem... Három év múlva léphettem be újra a házba, akkor apám már nagyon beteg volt, hazahívott, mert kellett valaki, aki ellátja őt, a húgomat, a háztartást.

Akkor már volt egy kislányom, és a kapcsolat, amibe menekültem, nem volt működőképes. Hazamentem apámhoz, a húgomhoz a saját kislányommal. Kitty akkor volt 6 éves, én 18. Anyjaként kellett viselkednem, de ezt se apánk, se a húgom nem könnyítette meg. Szabályok nélkül éltek, apám semmiben nem korlátozta a húgomat. Odament (6-7 évesen), azt csinált, amit akart. Kilencévesen már cigizett. Amikor kértem apámat, ne engedje, csak mulatott: "Miért ne próbálhatná ki?", amikor nem engedtem csavarogni Kittyt, szándékosan, tüntetően mellé állt. Tehetetlen voltam és éreztem, hogy csúszik ki a kezemből az irányítás. Kitty pedig - érezve az apai támogatást -, egyszerűen fittyet hányt minden próbálkozásomra. Iszonyú sok konfliktusunk volt.

Aztán amikor Kitty tízéves lett, az apánk is öngyilkos lett. Ugyanarra a fára kötötte fel magát, mint édesanyánk, csak egy ággal lejjebb. Sokáig nem is mertem elmondani Kittynek, mi történt, valójában hogyan halt meg az édesapja. Én lettem Kitty gyámja. Vállaltam, hogyne vállaltam volna, hiszen én voltam az édesnővére, a nagyobbik testvérünk eltűnt az életünkből, valójában nem állt mellénk soha. Ő tényleg hátat fordított a családnak.

Milyen volt Kitty gyámjának lenni? Harcos. Tele feladattal, feszültséggel, szívszorító pillanattal. És hiába gondolta, talán gondolja a húgom most is azt, hogy ellene harcoltam, én a mai napig érte harcolok. Hogy mindezeken túl talpon tudjon maradni. Számtalanszor eltűnt, néha napokra, néha csak egy egy éjszakára. Különös alakok tűntek fel a házunkban, a házunk körül. Félelmetes alakok, akik között Kitty szemlátomást jól érezte magát, én viszont féltem, és féltettem a lányomat is.

Kitty néha lopott tőlem, pénzt, ruhát, ezt-azt, apróságokat. De soha nem az eltűnt értékek miatt aggódtam, hanem azért, hogy hogyan tudom megállítani. Mit tehetek azért, hogy ne engedjen a sorsának? Hogy megbékéljen azzal, ami neki jutott, hogy ne haragudjon ilyen iszonyatos módon a világra, az emberekre, rám? Mindig résen kellett mellette lenni, mert az egész kis élete apró hazugságok sorozatává, játszmává vált. Milyen gyerek valójában? Nem tudom, nem is akarom megfogalmazni, hiszen én csak azt a kislányt akarom látni, aki lehetne, aki valójában ott van benne.

Ő pedig feszítette a húrt minden nap, és egyre messzebb ment, mintha ki akarná próbálni, valójában mennyire szeretem. Mintha arra lett volna kíváncsi: végtelen-e a szeretetem, vagy én is cserben hagyom, mint a szüleink.
Próbáltam fékezni a dolgaiban: 'Nem, Kitty ne menj, ne bandázz, gyere tanulok veled.' A próbálkozásaim rendre megtörtek és ha túl kemény volt a hangnem, akkor zsarolni kezdett: 'Jól van, ha nem mehetek, ha nem engedsz, akkor kifekszem a sínekre.' Pszichológushoz vittem, segítsen neki feldolgozni a benne tomboló indulatokat, fájdalmat, kétségbeesést. Kérdeztem, mit kezdjek a zsarolással - tényleg megteszi? Azt tudtam, a családi minta nagyon erős, és nálunk nemcsak apám, az anyám, de az apai nagymama, nagypapa is öngyilkosságba menekült a problémák elől.

Három évig bírtam ezt a macska-egér játékot, és csak akkor, amikor már a saját kislányom életét láttam fenyegetve, akkor engedtem a szorításon: lemondtam a gyámságról, Kitty 13 évesen nevelőotthonba került. Nem maradt ott sokáig: megszökött, visszavitték, újra megszökött. Három nevelőotthont is 'kipróbált', új nevelők, új módszerek, új szökések következtek. Végül egy zárt nevelőotthonba kényszerült. Ott három hónapig tökéletesen zárt körülmények között élnek a gyerekek. Addig egyféle pozitív kondicionálás folyik: megerősítés: a tanulásért, jó magaviseletért jutalom jár. Kitty teljesített, bizonyított. Néhány hónap múlva kimehetett a városba fagyizni. Egy társnőjével együtt volt, és soha nem tértek vissza...

Akkor kezdtem el keresni, akkor féltettem igazán, mert ha így elindult egy jó úton, ha már ráérezhetett a változásra, akkor most miért, hova vitte a húgomat a sorsa? Attól féltem, valami nagy baj történt vele. Elrabolták, megölték, fogva tartják valahol. Az Alföldön találtak rá, egy házaspár fogadta, bújtatta őket. Miért? Bizonyítani nem tudom, de Kitty társnője elmondta, bevonták őket kisebb-nagyobb stiklikbe. Felhasználták őket. És még boldog lehetek, hogy nem prostitúcióról volt szó.

Most úgy tűnik, Kitty lehiggadt. Tanul, csupa jó jegye van. Angliában volt jutalomúton. Hetente többször beszélünk, a szüneteket nálunk tölti. Amikor itt van, úgy hiszem, érzi, mennyire szeretjük, a maga kis esetlen módján próbálja is ezt viszonozni, és az egymásnak feszülések inkább csak természetes kamaszkorának tudhatók be, mint a sebeknek.

De azért félek. Féltem őt. Mindaz, amin átment, vajon hogyan alakította a személyiségét, valóban sínen van az élete? Vagy jön egy keserű pillanat, újraéled benne az a rengeteg rossz élmény és lerombol mindent, amit elért? Néha nem értem, miért ő? Miért nem én szaladtam úgy igazán világgá, de tudom, nem vagyunk egyformán erősek, másként dolgozunk fel a problémákat. Vagy valóban nekem szólt ez az egész? Engem tesztelt? Így akarta megtudni, mennyire fontos számomra? Nem tudom. Csak azt, minden nap ezzel a kérdéssel ébredek: Kitty jól van?

Miért meséltem el mindezt? Talán azért, hogy mások okuljanak belőle. Meg azért is, mert amikor Kittyt kerestem, a közösségi oldalon nem csak együttérző, támogató megnyilvánulások voltak. Akadt olyan bejegyzés is, amely kifejezetten támadta a húgomat. Minek keresek egy ilyen gyereket, megérdemli, maradjon ott, ahol van. Hogyan gondolhat bárki ilyet? Hiszen semmit nem tudhatott róla, milyen harcokon van túl, milyen veszteségek érték. És még csak 16 éves. Csak gyerek. Szóval ezért."