Teszári Nóra: "Gyászban éltem az egész életemet"

Tavaly év végén végleg elbúcsúztál a televíziózástól, vagy azt remélted, hogy újra rád talál egy lehetőség?

Hiszek abban, hogy mindaz, ami történik velünk sorsszerű. Akkoriban nem voltam még ennyire bölcs, és nem értettem, mi zajlik körülöttem. Azt gondoltam, hogy a sors penderített ki ebből a helyzetből, mert rövid idő alatt sok drasztikus változás történt az életemben. Úgy tűnik, hogy annak, akkor meg kellett történnie. A tévés részét tekintve, azt éreztem, hogy valami a gyökereknél romlott el. Épp felépítettünk egy műsort, amit megszerettek a nézők, és arra gondoltam, hogy ha ezt egyik pillanatról a másikra ki lehet dobni a szemétbe, akkor valami egészen mélyen ment tönkre. Sokan kérdezték, hogy megsértődtem-e, vagy vágytam-e elégtételre. Nem. Azt éreztem, hogy nekem nincs helyem ebben.

17 év hosszú idő. Mostanában nem nagyon adatik meg senkinek, hogy ennyi idegi egy helyen maradjon.

Ebben benne volt az is, hogy a második babám születése után átmentem a Duna Televízióhoz. Szemléletváltást ugyan nem igényelt, de másik épületbe kellett járnom, és új kollégáim voltak.

Mondhatjuk, hogy igazi közszolgálati arc voltál? Kulturális és magazinműsorokban szerepeltél, nem voltál harsány, megosztó. Ami nem tudom, hogy jó-e. Állítólag az a jobb, ha a riporter egyértelműen kivált valamit az emberekből, te pedig egyszerűen és felkészülten voltál jelen.

Ezt nem tudom, nem látom kívülről magam. Tudom, hogy voltak olyanok, akik nem kedveltek, mert valamiért sok voltam nekik, de akadtak olyanok, akik szerettek. Remélem, hogy most is vannak. Az biztos, hogy hamar, már a pályám elején megjegyezték az arcomat, valamit képviselnem kellett, és hál' istennek megtaláltak azok a feladatok, amikhez aztán én nőhettem fel.

Mit jelent számodra az, amikor azt mondod: "képviselni valamit"? Hogy határoztad meg magad a szakmában?

Ilyen szempontból nem határoztam meg magam. 13-14 éves voltam, amikor rájöttem, hogy ezt akarom csinálni. Nem azért, hogy ott üljek, és rólam szóljon a műsor, mert az a mai napig zavar - például a színpadi munkáknál, amikor ki kell állni és rám tapadnak a tekintetek. Sokkal inkább azt gondolom, hogy eszköz vagyok, médium, közvetítő. Egy jó "vivőanyag". Nem a médiaszereplés lényeges ebben.

Közvetíteni akartál? Információt átadni művészetről, kultúráról?

Igen, pontosan. Az biztos, hogy a legkomfortosabban a művész közegben éreztem és érzem magam, de nem kötöm műfajhoz. Nem zárom ki, hogy egyszer majd a showműfajban fogok csinálni valamit, mert azt még nem éltem át. A híradótól kezdve a színes magazinműsorokon keresztül a kultúráig sok minden közel állt a szívemhez. Most Az RTL Klubon is információk közreadásával foglalkozhatok, a köz érdekében dolgozom, és nekem ez fontos.

Térjünk még vissza a váltáshoz. Szeretném jobban megérteni, hogy mit éreztél akkor, amikor elbúcsúztál a közszolgálattól.

Nem a magam kudarcának éreztem. Úgy véltem, hogy azzal a rendszerrel van baj, amit te és én is annyira szerettünk. Amiben jó volt létezni. Sokan kérdezték, hogy miután el kellett búcsúznom, hiányzott-e a kamera. Nem az hiányzott, hanem a műsorcsinálás, egy külső forgatás vagy az üldögélés a stúdióban. Az egység, amit a szakmánk jelent. Erről soha nem beszéltem eddig, és nem szeretném túlragozni. Megváltozott. Elmúlt.

Mit éreztél? Lázadást, dühöt? Tanácstalan voltál?

Ez egy nagyobb kép része. Egy kicsit messzebbre kell mennem, mert az az év sok változást hozott nekem. Elég drasztikusan kellett újrakezdenem. Áprilisban meghalt az édesapám. A viszonyunk nem volt annyira szoros, mert elváltak a szüleim, de amíg a kórházban volt és amíg el tudtam engedni őt, újra kellet építenem a kapcsolatunkat, bevonva ebbe a testvéreimet és az édesanyámat is, hogy ők is képesek legyenek eljutni a búcsú fázisához. Ez nagy feladat volt akkor. Belekezdtem egy gyászfolyamatba. Többször részt vettem családállításon, és kiderült, hogy gyászban éltem az egész életemet: a születésem előtt elveszítettem az ikertestvéremet.

Méhen belül?

Igen, ezt a családállítás módszere nagyon könnyen kimutatja. Ultrahangos bizonyítékok nincsenek rá, de anyunak voltak furcsa elszólásai. Lelki szinten érezte. Számos eset alapján kiderült, hogy erre lehet emlékezni, és az én életem tele volt példákkal. Most már legalább tudom, hogy mi miért történt. Kiderült, hogy nem egyedül, nem is ketten, hanem hárman kellett volna világra jöjjünk. Aztán - ugye - elveszítettük aput, és nyáron a békés tévés közeg is megszűnt a Duna TV-ben. Mi, műsorvezetők maradtunk, de az összes többi kolléga távozott. Átköltöztünk a Kunigunda útra, ahol összegyúrták az ottani csapatot és a miénket. Ezzel szinte mindannyiunk számára megszűnt az addigi Duna TV, hiszen onnantól egy másik formában létezett. Azt is gyászoltam, mert erősen kötődöm, és akkor 7 éve dolgoztam ott. Aztán egy hétfői napon bementem a másnapi adásom megbeszélésére a szerkesztőhöz, de előtte még berendeltek a vezetőséghez. Ott közölték velem, hogy csoportos létszámleépítés van, és holnaptól nem kell bejönnöm. Lementem a szerkesztőhöz és azt mondtam: tudod-e, hogy nincs műsorvezetőd az adásra? Bepakoltam a holmimat egy dobozba, és megkértem a barátnőmet, hogy hozza ki utánam, mert nem akartam, hogy annyi ott töltött idő után a biztonsági őr még meg is motozzon. Utána már csak a felmondási papíromért mentem be.

Tudtál sírni?

A helyzet egy nagy belső remegést okozott, de még tudtam tartani magam. Akkor még ott állt mellettem a gyerekeim apja, és sokat segített mindenben, de karácsonykor ő is úgy döntött, hogy kilép az életemből. Szülőtársként továbbra is maradt, de már nem együtt folytatjuk.

Hány évig voltatok együtt? Próbáltam kiszámolni, hiszen ott voltam a kezdeteknél.

Amióta ismersz. Nem is tudom. A tévés karrierem első félévében ismerkedtünk meg, '94-'95-ben. Ez egy régi történet.

Most mosolyogsz.

Figyelj, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kerültem a padlóra egy párszor, de mellettem voltak a barátaim és a családom. Az anyukám különleges lény, egyszerűen fantasztikus. A húgomból is hihetetlen erő áradt felém. A másik pedig - és ezt te pontosan érted - van két gyerekem, tehát nem engedhettem meg magamnak, hogy összezuhanjak. Azt viszont megtanultam, hogy gyászolni kell, anélkül nem megy. El kellett engedni azt a tévés időszakot és a magánéleti problémákat is.

Hogyan gyászol az ember úgy, hogy közben nem engedheti meg magának, hogy ennek minden pillanatát megélje? Lopott percekben? Éjszaka? Ha az embernek gyereke van, akkor arra ítélték, hogy éljen - így szoktam fogalmazni. Bármi történik, nekünk reggel kelés van, tízórait készítesz, teszed, amit kell.

Nem tudom, hogy jól csináltam-e. Igyekeztem nagyon őszinte lenni, nem rejtettem el az érzéseimet a gyerekek elől. Engedtem, hogy lássák, hogy baj van. Anya szomorú, és néha ő is sír. Elmeséltem nekik, hogy a papával kapcsolatban is potyognak a könnyeim, de ragaszkodtam hozzá, hogy az édesapjuk mondja el nekik, hogy hogyan lesz tovább. Nem igaz az, hogy ezt könnyek nélkül ki lehet bírni. A gyerekek akkor nagyon megzuhantak. Mi nagyon ideális család voltunk - és nem csak a felszínen. Azt nem szeretném ragozni, hogy ez mégis miért alakult így. A gyerekeket váratlanul érte, mindamellett, hogy ösztönösen sok mindent megéreztek. Úgy éreztem, hogy na, most van az a pont, hogy segítséget kell kérni. Egyrészt a családállítás révén jó kezekben voltam. Tudtam, nem véletlen az, hogy ilyen jelentőségteljes dolgok történnek az életemben, és vannak módszerek, amikkel mindezt kidolgozhatjuk magunkból. Másrészt az óvodában volt egy fantasztikus óvodapszichológus, aki beszélgetett Dusánnal, és Zorkának is volt segítsége. Éreztem, hogy ehhez egymagam kevés vagyok.

Tiszteletben tartom, hogy bizonyos dolgokról nem szeretnél mélyebben beszélni. Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy szerinted miért kaptad ekkora dózisban mindazt, amitől búcsúznod kellett?

Hát, igazán nem sikerült még megfejtenem. Azt el tudtam fogadni, hogy nem véletlenül történtek így a dolgok, és valószínűleg hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy minden egyszerre jött. Az életem apró puzzle-darabjai nem voltak a helyükön. Amikor a családállításon kiderül valami, akkor a terapeuták felhívják a figyelmet arra, hogy időbe telik, amíg a helyükre kerülnek a dolgok. Nálam talán még most is ez történik, de érthető, hiszen lassan már két év történetéről beszélünk. A külső szemlélők azt kérdik, hogy "Te nem látod, hogy süt a nap? Kívülről látszik, de lehet, hogy te belül még nem érzed!" Én meg azt felelem erre, hogy még valóban nem látom, de azt hiszem, hogy már mosollyal tudom szemlélni az életet.

Történt az életedben egy pozitív fordulat, kommunikációs szóvivői állást kaptál a Design Terminálnál, majd az RTL Klub felkért, és tavasz óta téged látunk minden hétköznap reggel. Ez nyilván megerősítés.

A legelső kérdésedre - hogy lezártam-e a tévés életemet, van-e helyem a tévében - ez megadja a választ. Igen, dolgom van. Annak idején se zártam le magamban, úgy gondoltam, hogy valaminek majd jönnie kell. Most nagyon szeretem, hogy megint a helyemen vagyok.

Úgy tűnik, a szakmai kérdések rendeződnek, de a magánéletet küzdelmes újraépíteni egyedül. Ebben a munkában hol tartasz most?

Próbálom pozitívan nézni a dolgokat. Az biztos, hogy sérültem, és megremegett az amúgy sem biztos lábakon álló önbizalmam. Én nem úgy kezdtem a felnőtt életet, hogy tessék, itt vagyok! Hiányzott belőlem az a magabiztosság, ami a most felnövekvő generációban megvan, és ami nagyon irigylésre méltó.

De miért nem volt önbizalmad?

Nem tudom. Talán most egy kicsit másként nevelünk gyereket, mint ahogy a szüleink tették annak idején. Az a mondat, hogy "Mindenre képes vagy, a lehetőségek itt vannak a világban, csak élj vele!" nem így hangzott régen. Talán azért se kaphattuk meg a szüleinktől, nagyszüleinktől, mert a történelem ide-oda dobálta őket.

Téged milyen elv szerint neveltek? Úgy sejtem, hogy fontos volt a maximalizmus.

Fura, mert nem volt az. Anyukám nagyon életvidám emberke, de egyáltalán nem volt törekvő. Ami bennem volt és van, az valami nagyon mélyről jövő ambíció. Ösztönös érzések, hogy mit, hogy kell csinálnom. Nem toltak semmilyen irányba. Azt is a tanáraim fedezték fel, hogy talán érdemes engem valamilyen színpadi dolog felé irányítani. Volt színjátszókör, ilyesmik, de a sors terelt minden más irányba. Tudtam, hogy feladatom van azzal az érzéssel, hogy médium vagyok, és egyszer csak valamilyen sugallatra Kertész Zsuzsához (televíziós bemondónő, a szerk.) kerültem. Hány éves voltam? Tizenkilenc.

Ha a család nem terelt semmi felé, akkor miért nem alakult ki határozott önértékelésed?

A családom nem legyezgetett pálmaágakkal. A maximalizmusom saját magamból fakadt. Jó tanuló voltam és inkább túltanultam magam, minthogy kevesebbet teljesítsek. Anyu ezen néha nevetett, és azt mondta, hogy lassítsak, de erre alkalmatlan voltam. Dupla Vízöntő vagyok, ami azt jelenti, hogy én állandóan vinném előre a világot, és mindent megkérdőjelezek. Elsősorban saját magamat. Ilyen szempontból a legnagyobb próbatétel vagyok magamnak. Ma mindezt összekötöm azzal, hogy az életemet egy ikervesztett állapotban kezdtem. Mindazok a kételyek például, hogy "jól vagyok-e vagy sem", "vagyok-e egyáltalán", "én vagyok-e", "maradok-e" beépülnek az ikervesztett emberbe.

Hogy képzeled a jövőt? Mennyi időre tervezel? Vagy most még csak a mai napot látod?

Még sokáig ma van.

Hat rád a tegnap?

Remélem, már nem a tegnap számít. Azt hiszem, hogy ezen túlléptem, de olyan messze nem látok a jövőbe. Az nagyon fontos, hogy a gyerekek jól legyenek a lelkükben és testükben egyaránt. Úgy alakuljon ki az életünk, hogy komfortos legyen. Ez egy másik szituáció, de jól tudjuk érezni magunkat benne. Azt szeretném, hogy egy igazán mosolygós anyjuk legyen. Lássák azt is, hogy milyen vagyok akkor, amikor nincs rajtam olyan sok teher, amikor kicsit lazább merek lenni. Amikor boldogabb vagyok és kiegyensúlyozottabb női életet élek. Van egy lányom, és kötelességem ezt megmutatni neki. Nem indulhat el úgy az életbe, hogy nem látja az anyját női teljességében, önbizalommal. Ez jár Zorkának.

Ezeket a gondolatokat most a lányoddal összefüggésben fogalmaztad meg: miatta szükséges és nem magad miatt. Másokért hamarabb teszel, mint magadért.

Ó, az elvégzendő teendők listáján mindig én voltam az utolsó a sorban. Lehet, hogy ezt újra kell gondolnom?

Igen. Nemrég hallgattam egy előadást, amiben a "most vagy soha" kérdését feszegette Feldmár András. Azt sugallta, hogy muszáj előre vennünk magunkat a listán. El tudod képzelni azt, hogy - pusztán miattad és mert neked jó - ott álljon majd egy férfi az ajtódban egy szál rózsával?

Remélem, hogy fog is! Az, akit várok. Nem tudom, ki lesz ő, de... Igen!