Vujity Tvrtko: Az ölelés hatalma

A hetvenes évek végén készült fényképen egy büszke család áll. Egy család, amelynek tagjairól az elmúlt hetekben többször írtam nektek. Balszélen a szénbányász, aki megtanított az idő visszafordíthatatlanságára, az ölelés fontosságára, a munka becsületére. Ő volt az édesapám. Mellette a fiatal, pályakezdő horvát tanárnő mosolyog, aki rengeteget mesélt nekem horvátul, gyönyörű hazánkról, Magyarországról. Ezt neki, édesanyámnak köszönhetem. A kép túlszélén Miklós nagybátyám, a megtestesült népmesei hős, aki a családi történetekben Kinizsi Pál szerepét töltötte be. Alul pedig egy kisfiú fotóz. Arca nem látszik, kitakarja az akkor igencsak modernnek számító fényképezőgép. A kisfiú én magam vagyok.

És áll még valaki ezen a képen. Valaki, akivel most ismét találkozhatom. Megkésve, negyedszázaddal halála után, Erdélyben, a Tündérkertben. Az idős, törékeny asszonyt - ahogy már korábban írtam - Kapus Máriának ismertem. Ő volt a kispesti nagymama. Így hívta apám, a saját édesgyermeke, így hívtam hát én is. Halála után tudtam csak meg, hogy leányanyaként szülte őt Apollónia dédnagyanyám, hogy aztán egy rendes katonaember fogadja örökbe őt. Így lett Kapus Mária Réthi Máriából. Ezért nem találtam rokonaimat sem égen, sem földön, ezért hiányzott múltam egy darabja. Évek nyomozása kellett, amíg leszűkült a kör. Volt már részem ilyen kutatásban, hiszen a világ utolsó hadifoglyának, Toma Andrásnak a családját is rengeteg munkával találtuk csak meg. Tizenhárom éve ültem a padon és jegyzeteltem a hadifogoly szavait, és barátaimmal, az akkori expedíció résztvevőivel végül így jutottunk közelebb és közelebb a megoldáshoz; a nagy találkozáshoz, amikor is Toma Anna, 56 évvel azután, hogy bátyját elhurcolták a világháborúba, átölelhette testvérét.

Sokszor megremegtem akkor, hiszen az sem csupán egy film volt a sok közül, hanem életem fontos része. Ez itt most viszont a véremé. Szívemé és lelkemé. Titkokat felfedezni izgalmas kaland, ám ha ennek a titoknak egyes részei saját családtagjaim előtt is rejtve maradtak, az valóban torokszorító.

Ozsdola. Kicsi falu Háromszéken, Kézdivásárhely mellett. Oda vezettek a szálak. A polgármester remegő hangon hív. Magyar királyi anyakönyvekről mesél, meg a román levéltárak hiányosságairól. És a hírről. Élnek Ozsdolán közeli rokonaim. Akik most éppen levegőért kapkodnak és próbálják feldolgozni, hogy nem átverés részesei, a kimondhatatlan nevű magyar riporter valójában nem (csak) horvát, hanem székely is. És az ő családjuk tagja.

Hatalmas volt az ölelés. Melánia el sem akart engedni. Két generáció maradt ki az életünkből. Elszalasztott évtizedek hiánya volt abban az ölelésben, Ozsdolán, a poros út szélén álló házban, egy cserépkályha mellett. Akkor ígértem meg, hogy visszamegyek. S viszem a könyvtárat, amelyet a helyi óvodának és iskolának vettem. Hadd tanuljanak szép magyar könyvekből az ozsdolai gyerekek. Jön velem a feleségem, jönnek a gyermekeim, mert újabb generációk már nem maradhatnak ki az ölelésből. Azok a gyökereim, így hát gyermekeim múltja is.

Megyek át Románián. Ahogy korábban oly sokszor. S mégis, ahogyan sohasem korábban. Elmegyek majd az AIDS-es gyermekek egykori gyermekotthona mellett, akik úgy betegedtek meg, hogy még a diktátor idején ugyanazzal az egyszer használatos fecskendővel oltottak be esetenként több tucatnyi gyermeket.

Útba ejtem Bözödújfalut, amelyre víztározót eresztett az őrült vezér falurombolási terve. A tóból ma már csak az egyik templomtorony áll ki, az utcák víz alatt, s én a tó partján törölgettem könnyeimet az emberi gonoszság láttán. Áthaladok Csíkszeredán, ahol torkom szakadtából szurkoltam a helyi hokisoknak, amikor a Steaua ellen játszották a bajnoki döntőt, sok ezer ember előtt, egy transzparenssel szemben, amelyen ez állt: Húszan, egy nemzetért.

S ezek a székelyek most vasárnap felemelik a szavukat. Mind ott lesznek. Hatalmas tömegben vonulnak majd székely zászlóikkal, székely jelvényeikkel, székely szimbólumaikkal. Az útjukon haladok, s a saját történeteim útján. Hogy a végén megérkezzek Ozsdolára a gyermekek magyar könyvtárával. És a falucska pici kápolnája előtt elmondhassam: véget ért egy befejezetlen út, édes nagymamám!