Vujity Tvrtko: "Hárítom a háborút"

Sokan észrevették, hogy sok mindenről írok: a Hadifogolyról, Észak-Koreáról, a mindennapjaimról, előadásokról, a könyvemről, Weisz Fanniról, a Naplóról, a fiaimról, olykor az egész családomról, Csernobilról, lepratelepekről, a hétköznapi hőseimről és a történeteimről. A délszláv háborúról viszont szinte soha. Nem írok, és nem is mesélek. Szinte hihetetlen, de amikor valamelyik dokumentumfilmben viszontlátom Szarajevó pusztulását, Szlavónia bombázását, az orvlövészek célkeresztjét, néha még nekem is idegen az egész. Nézem és hallgatom az egykori rettegett vezetőket, ahogy most a Hágai Nemzetközi Törvényszéken magyarázkodnak a vádlottak padján, és ismeretlennek tűnnek. Mintha nem találkoztam volna Radován Karadzsiccsal, nem láttam volna vonulni Ratko Mladicsot, a Szrebrenicában ezreket kivégeztető mészárost, aki most köhécselő nyugdíjas szerepében tetszeleg, miközben azt sem akarja megérteni, hogy miért van ott, ahol.

Hárítom a háborút. Évekig küzdöttem a "haditudósító" megjelölés ellen, hiszen mindvégig úgy hittem, én csak egy srác voltam, aki véletlenül odakeveredett, aztán tette, amit tennie kellett.

Az érettségi után pár nappal kopogtattam be a Magyar Televízió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stúdiójába. Egy hatalmas, kétméteres ember fogadott. Ismertem őt. Németh Károlynak hívták, válogatott kosaras volt. Nem mellesleg pedig ő volt A TUDÓSÍTÓ! Az egyik legnagyobb példakép. Az volt, és az ma is!

Akkor, nem egészen 19 évesen elmondtam neki, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerbül és horvátul, szívesen fordítanék nekik. Így lettem tolmács. Egy fordító, akit éppen akkor zártak körbe, amikor sem a tudósító, sem a stáb nem volt a közelében. Sírva hívtam a Híradót, hogy mentsenek ki. Azt mondták, hogy nem tudnak segíteni, hiszen a forgatócsoport kinn rekedt. Viszont ha már ott vagyok, mondjam el, hogy mi a helyzet. Megtettem. A magam rendkívül amatőr, esetlen módján meséltem. Akkor még működtek a telefonvonalak.

Édesanyám este sikítva hívott, hogy kérdőre vonjon: mi az, hogy én a Híradó tudósítója vagyok?! Voltam egy fenét. Anyám arra kért, hogy azonnal menjek haza. Erre mit mondhattam volna? Hogy mennék én azonnal, csak nem enged a Néphadsereg? Két nap múlva Londonból hívtak, aztán Amerikából. A Magyar Televízió Tudósítóját keresték. Hiába mondtam, hogy ő most nincs itt, én csak a tolmácsa vagyok...
Kezdtem felfogni: magyar állampolgárként objektívnek látnak és ez olykor fontosabb, mint a hideg profizmus. Nem beszéltem angolul, mégis tudósítottam. Ma is nevetnék ezen, ha nem háborúról lett volna szó.

Nos, olykor álmodom Draganról, akivel huszonévesen végzett egy aknagránát. Darkóról, aki mellettem halt meg. Eszékről és Vukovárról, ahol egymásra dobálták a halottakat. 19 évesen - talán elhiszitek nekem - iszonyatos átélni a blokád mindennapjait, a bombák robbanásait, a halottak látványát, az esztelen öldöklést.

Pincében éltem, egy zongora alatt aludtam, és az elmenekült munkatársak helyett a háborús magyar rádiót vezettem az ostromgyűrűn belül maradt szórvány-magyarságnak.

Miért jutott eszembe mindez? Mert nemrégiben egy újságíró az kérdezte tőlem: "Mennyire érzed magad szerencsésnek, hogy a háború elindította a karrieredet?"

SEMENNYIRE! Istenem, tényleg mindent visszaadnék, ha azok az emberek ma is élnének. Ha Dragan és Darkó nevét a mobilom kijelzőjén olvashatnám, amikor hívnak, de az ő nevük - sok barátommal, ismerőssel és ismeretlennel együtt - fejfákra van felvésve. Lehet, hogy erősebb lettem, érzékenyebb az emberi sorsokra. DE SEMMIT NEM KÖSZÖNHETEK A HÁBORÚNAK! SEMMIT!