Vujity Tvrtko: Egy bajnok könnyei

Nem ma volt, nem is tegnap. A közeli múltban történt, mégis, máig kísér az erő, amelyet azoktól a pillanatoktól kaptam. Gyönyörű, erőt adó, felemelő érzés volt találkoznom Pálos Péter paralimpiai bajnokkal. Gálát rendeztek a városomban, egy futófesztivált a rákbetegekért, ennek a rendezvénynek lehettem a házigazdája. Sokan jöttek el a Széchenyi térre, hogy jótékonysági futásukkal támogassák az egyik rászorulókat segítő alapítvány munkáját. A nevezési díjak és a tombola bevétele is mind a jó célt szolgálták.

A futók a bemelegítést nagyszerű olimpikonjaink segítségével végezték. Ott volt a gyönyörűségesen szép úszó, Jakabos Zsuzsi, a birkózó Módos Péter, a sportlövő Csonka Zsófi. Olimpikonjainkat egyenként szólítottam a színpadra, hatalmas taps fogadta őket... és akkor jött Pálos Péter... A parasport büszkesége Londonban az értelmi fogyatékosok kategóriájában állt asztalhoz, nagyszerű pingpongozásával esélyt sem adva annak a koreai versenyzőnek, aki korábban legyőzte őt. Péter fantasztikusan küzdött, paralimpiai bajnok lett.

Pécs főterén lassan közeledett felém. Leírhatatlan méltósággal vette elő aranyérmét, hogy megmutassa a főteret ellepő embertömegnek... és akkor kitört a tapsvihar, az emberek hatalmas ovációval ünnepelték ezt a csodálatos embert. Péter csak állt, nézte az ezerfejűt, ránézett az érmére, vissza az emberekre. A taps egyszerűen nem maradt abba. A bajnok könnyezni kezdett. Könnyeiben benne lehetett élete küzdelme, a döntő izgalma, a felé áradó szeretet ereje, a megpróbáltatások sokasága, és személyiségének, emberségének tisztasága. Állt meghatottan a szurkolók százai előtt, pécsiek és vendégeink előtt, akik pirosra tapsolták a tenyerüket érte, teljesítménye előtt tisztelegve.

Pálos Péter legyőzte a korlátait, feljutott a világ csúcsára. A téren pedig megtapasztalhatta, hogy a teljesítmény tisztelete nem ismer határokat. Sokan megélhették ott és akkor, hogy nem számít, ki a fogyatékkal élő, ki az ép, ki a siket, ki a kerekesszékes. Sokan voltak ott. Épek és sérültek. Csak egy különbség volt közöttük: volt, aki fázott, és volt, aki nem. A többi egyforma volt.

És állt Pálos Péter, kezében az érmével. Csöndben, szerényen, szavak nélkül. Könnyei azonban beszéltek helyette. Edzője később azt mondta, ez a taps hihetetlen erőt adott Péternek. Bizonyára így van. Én mégis azt éreztem, hogy valójában nekünk, önfeledten tapsolóknak adott sokat az a pillanat.

Volt, ahogy volt, együtt élhettük meg a csodát. Azok a pillanatok megtanítottak a gyönyörűségre. Az élet csodájára. Megerősítették bennem a hitet, hogy másokat szeretni, tisztelni lehet. Ezért pedig köszönet. Pécsnek. A futóknak. De mindenekelőtt Pálos Péternek. A BAJNOKNAK. Isten éltesse őt sokáig!