Megbeszéltem a Kicsivel: könnyű szülés lesz

"Az első kérésemet akkor intéztem felé, amikor a hetedik hónap elején összehoztuk az esküvőnket. Egyszerű, lagzimentes esküvőt terveztünk, ehelyett sikerült kicsit megbonyolítani az egészet. Őszintén megvallva féltem, hogy hogyan fogom bírni, hisz ha nem is kellett egész nap talpalni, de akkor is volt fotózás, esküvő, ebéd és utána még este egy szolidabb összejövetel a barátokkal. Na, és akkor az addig örökké pörgő, rúgó, táncoló, karatézó kislányomat megkértem, hogy legalább a délelőttöt hagyja meg nekem, kicsit maradjon nyugiban. (Ez azért lényeges, mert annyira karatézott a gyerek reggeltől reggelig és nekem ez már a vége felé annyira fájt, hogy sokszor a boltot 40 perc alatt jártam meg, mert közben 8-szor megálltam, mert beakasztotta a lábát a bordáim közé, mert bekeményedtem a sok fickándozástól vagy éppen a hólyagomra rúgott akkorát, hogy legszívesebben hangosan és cifrán káromkodtam volna.) És láss csodát, a gyerek aznap délelőtt meg sem moccant. Végigcsináltuk a fotózást, az esküvőt, az ebédet és csak ezek után kezdte el szokásos ámokfutását.

Ezek után volt még pár hasonló jellegű kérésem, amit hozzá intéztem. Hozzá és fura módon a szerveimhez. A lelki köldökzsinór című könyv elolvasása után jutottam erre a döntésre, hogy ha már nem is tudok elmenni kíváncsiságból kapcsolatanalízisre csilliárd összegért, legalább azokat kipróbálom, amiket egyedül is lehet. Ez abból állt (volna), hogy meditálok és eljutok arra a szintre, hogy valahogy kommunikálok a kiscsajjal. Ez természetesen így konkrétan nem sikerült, eleve a meditálással akadtak problémáim... Mindegy, a lényeg, hogy kitartóan folytattam a beszédet HOZZÁJUK. Megköszöntem minden nap, hogy működnek, hogy vigyáznak a kislányomra, hogy segítenek a közreműködésben. Megbeszéltem a gyerekkel azt is, hogy jó lenne a méreteimből kiindulva, ha nem lenne több 3 kilónál és nagyobb 50 centinél, mert így is alig fért el. Meg azt is, hogy jó lenne, ha egyszerű, gyors és problémamentes szülésünk/születésünk lenne, könnyebb lenne neki is, nekem is. Úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha nem is lesz így és baromság is az egész, belém valahogy lelket öntött és nem engedett félni. És nemcsak a szüléstől, hanem bármilyen problémától, ami kettőnkkel volt kapcsolatos.

Eljött a 36. heti UH, amikor is azt mondta a doktornő, hogy nagy baba lesz és úgy néz ki, már nagyon ki akar jönni, talán pár nap és elindul. Örültem is meg nem is, akartam is meg nem is. Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, hogy most ez mit jelent és nekem ezt hogyan kellene feldolgoznom. Vártam őt, de tudtam, hogy korai még, ha kijön, viszont mivel már akkor nagy babának tippelte a doktor, féltem, hogy még nagyobb lesz, ha végig bent marad... esetleg túl is hordom. Így utólag már azt mondom, hogy bíznom kellett volna BENNE, a lányomban és abban, hogy ő segít nekem, ahol és ahogy tud.

Végül megbeszéltem vele, hogy rábízom. Rábízok mindent. Én csak annyit szeretnék, hogy komplikációmentes legyen az egész, és ne legyen se neki, se nekem semmi bajunk. 38. hét vége: csütörtöki napon NST, az orvosommal egyeztetve minden oké, viszont vasárnap délutánig próbáljak meg ne szülni, mert ő elmenne hétvégére, ha nem gond. De bármi van, hívjam. Pénteken hajnal 1-kor arra keltem, hogy mintha fájna a derekam..."

Ha szeretnéd megtudni, hogyan zajlott Eda szülése, és hogyan segítette őt a kislánya a szülésben, akkor azt a Bezzeganya blogon elolvashatod.