Kerti törpe a trendi nappaliban? Csonka András vicces kollégáiról blogol

Élesebben veszem a kanyart a Jókai utca sarkánál a kocsival. Mindjárt első figyelmeztetés, és én még nem vagyok bent a színházban. A francba, most még egy kiparkoló teherautó is hátráltat. Óriási mázli, hogy van egy szabad hely még a színház előtt. A sálammal jól körbetekerem a fejem, ne is vegyék észre, hogy most érkeztem. Utálok késni. A közlekedés áldozata vagyok most is. Köszönök Sanyinak, a portásnak és sietősen lépkedek a lépcsőn felfelé, az öltöző felé veszem azt irányt. Észrevétlen akarok maradni. A félig nyitott ajtónál látom, hogy bent még sötét van, a kollégák nincsenek ott. Legalább eljátszhatom, hogy én már "rég" megérkeztem.

Gyorsan besurranok, magam mögött becsukva az ajtót, amikor hirtelen vadállati üvöltés. Egy rövid, éles hang hasít az öltöző csendjébe. Szívroham közeli állapotba kerülök pár pillanat alatt, gyorsan felkapcsolom a villanyt. A fűtéscsövekről lelógó jelmezek közül egy nagydarab férfialak kászálódik ki. Nehezen bír magával az őt rázó röhögéstől. A fenébe, már megint sikerült neki! Megijesztett! Válogatottak a módszerei, de eredményesek. A frászt hozza rám. Ja, hogy kiről beszélek ilyen sejtelmesen? Kedves kollégám, barátom, Hajdú Steve az elkövető. Évek óta visszatérő hobbija a legváratlanabb helyzetekben megijeszteni. Kedvenc koreográfiája, amikor én bent ülök az öltözőben, éppen az aznapi előadás szövegkönyvével hangolódok a színpadi játékra, amikor is ő a félig nyitott ajtóban egy óriásit toppant a lábával és közben rám üvölt hirtelen. Ez mindig bejön.

Ma mindent bevetett, hallotta, hogy épp érkezem a színházba és előjött az új farbával. Rémületes hang a sötét öltözőben. Óriási. Olyanoknak tűnhetünk, mint két infantilis kisgyerek, de lehet, azok is vagyunk. Mondjuk ez az "Isten nem ver bottal" tipikus esete, mivel gyerekkoromban én is a frászt hoztam apai nagyanyámra, amikor az a fürdőszobából kilépve volt kénytelen szembesülni hülye unokája ijesztegetési mániájával. :-) Ettől függetlenül persze bírom Steve-et, már a harmadik közös darabban gyűrjük egymás idegeit. :-)

Búcsúzni szomorú! Utálom is! Pláne, amikor egy olyan kollégától kell elköszönnöm, akit még anyám hasából ismertem. A kiváló komika, Csala Zsuzsa 81 évesen elhunyt. Mondhatjuk, nincsenek csodák, szép kort ért meg, de ezt mindenki csak addig gondolja így, amíg a búcsú küszöbére nem érkezik. A Bazilikában zajlott a szertartás. Megindultság, fájdalom tükröződött a búcsúszavakban, ami persze érthető is, én mégis Kalmár Tibor, az egykori Vidám Színpad rendezőjének beszédére emlékszem szívesen. Ő úgy köszönt el, ahogy Csala Zsuzsától el lehet és el kell köszönni. Mosolyt csalt az arcunkra a régi sztorik felidézésével. Zsuzsa maga volt a pozitív kisugárzás, a mosoly. Ezt adta és ezt várta. Amilyen nyitott volt a színpadon, annyira zártan élte az életét. Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. A kutyáit mindig istenként imádta, a legtöbb sztori róluk szólt. Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát. Nekem elég különleges kapcsolatom volt vele, hiszen már gyerekként ismertem személyesen, apámmal évtizedekig együtt játszott a Vidám Színpadon. Neki én mindig Bandika voltam és maradtam is, amikor együtt játszottunk. Ez valóban játék volt színpadon és azon kívül is.

Csak erre akarok emlékezni. Amikor évekig üldözött a Család ellen nincs orvosság című komédia főnővéreként a díszlet ablakpárkányon, hogy belémdöfhesse a nyugtató injekciót. Amikor előadások után Lorán Lenkével és vele még rendszeresen elmentünk egy éjjel-nappali falatozóba, ahol este is volt friss palacsinta. Kétpofára zabáltunk. Vagyis ő nem, mert becsomagoltatta és azt hazudta, hogy a férjének viszi haza. Tudtam, hogy ő eszi meg, csak nem akart előttünk túl mohónak tűnni. Ezek után a kis közös kajálások után kaptam tőle az egyik becenevemet. Ő már csak palacsintakirályfinak hívott. Az volt a rögeszméje, hogy én rágás nélkül, mint fóka a halat, csak úgy leengedem a palacsintákat a torkomon. Az alábbi fotó pedig bizonyíték rá, hogy ők ketten Lenkével igazi kópék voltak.

Tudták, hogy mennyi energiával és aprólékossággal alakítottam ki életem első lakását, belsőépítész segített a legmegfelelőb design elérésében és egyáltalán: mindennek klappolnia kellett vágyaim szerint. Ezért úgy döntöttek, hogy ebbe a trendi lakásba vásárolnak nekem néhány apróságot. A Vidám Színpad társalgójában készült a kép, az előadás szünetében. Ők és a tárgyak. Különböző vidéki és szlovákiai fellépéseik alkalmával piacokon és egyéb kincsesbányákban felvásárolták a létező legízléstelenebb holmikat. Horgolt díszeket a bőrkanapémra, kerámia cicust, aki játszik a gombolyaggal, masnikkal és művirágokkal díszített asztali órát, marcipánszínű vázát művirágokkal és más hasonló kategóriájú "műalkotást". Egész este azon röhögtek, hogy mi lesz, amikor feljönnek hozzám. Azt ugyanis kikötötték, hogy minden tárgynak jól látható helyen kell lennie a lakásban, különben öri hari. Persze úgy is volt, kitettem mindent, hadd röhögjünk tovább, aztán tűntek csak el a pince mélyén az ereklyék. :-)

Zsuzsa még évekig emlegette, azt sajnálja a legjobban, hogy kerti törpét nem sikerült vennie, az lett volna a korona az egészen. Szóval drága Zsuzsi, hiányozni fogsz, de itt maradnak ezek a pillanatok és ezeken mindig úgy röhögök majd, mintha te is ott lennél velem…

Szép hetet mindenkinek, talán végleg itt a tavasz, és mire legközelebb találkozunk itt, már a pincében pihennek a kocsim téli gumijai. :-)