A színész laza pánikrohamot kapott, amikor megtudta, mi vár rá...

"Na, most jól figyelj ide, Bandika! Tudom, hogy általában fosol a castingoktól, de ha erre most nem mész el, akkor ne kerülj a szemem elé!" - Ez nem egy névtelen fenyegető levél, kedveseim! Nem, ezeket a szavakat egy kedves barátom intézte hozzám 2011 tavaszán, amikor meghirdették, hogy az egy év múlva bemutatásra kerülő híres Disney musical, a Mary Poppins szerepeire meghallgatást tartanak a Madách Színházban.

A barátaim tudják, hogyan gondolkodom a castingokról. Illetve ismerem magam és tudom, hogy ilyenkor rám tör a felvételi vizsgák izgalma, ami sokkal inkább bénító, mint inspiráló hatású rám nézve. Viszont ez azért mégis egy óriási dió, akarom mondani, lehetőség. Győzködtek, hogy a legendás filmben megismert Bert karakter pont olyan, mint én. Na, jó, arra emlékeztem én is. Vettem egy nagy levegőt. Elmentem. Jellemző módon annyira nem járok castingokra, hogy azt sem tudtam, hogyan zajlik. Azt hittem, majd egy zongora mellett megnézzük, a dalok hangneme stimmel-e rám, épp ezért kottával a kezemben léptem be a nagyszínpadra. A nézőtéren Szirtes Tamás direktor úr, az előadás rendezője, Kocsák Tibor zenei vezető és Tihanyi Ákos koreográfus szó nélkül tűrte, hogy mind a 4 kijelölt dalt kottából énekeljem el. Utána volt egy halálközeli élmény, amikor a stúdiószínpadon egy táncsort kellett megtanulnunk ripsz-ropsz, és rögtön utána bemutatnunk, sztepp-elemekkel tűzdelve. Ez is lement valahogy. Aztán odalépett hozzám Szirtes tanár úr: "Bandikám, nem tudok mit mondani most, mivel az arcából semmit nem láttam, a kottát bújta végig". Szabadkoztam, hogy ez félréértés, nem tiszteletlenség, de nem tudtam, hogy nem lehet használni. Nagyvonalúan megengedte, hogy még egyszer eljöjjek a kottáim nélkül. Aznap le sem feküdtem szinte, mind a 4 dalt megtanultam elő is adtam otthon tucatszor legalább, és már másnap visszamentem.

Aztán kínzó hetek következtek, amikor senki nem szólt semmit, hogy ki az, akinek végül sikeres volt a válogatás. Kb. másfél hónap múlva csörrent meg a telefon, és a vonal végén Szirtes tanár úr közölte, hogy az egyik szereposztásban enyém Berti, a férfi főszerep. A "madarat lehetett volna velem fogatni" tipikus esete volt ez. Prózai szakon végeztem a főiskolán, mégis sokkal több zenés szerepem volt az ország színházaiban - legtöbbet a Budapesti Operett Színház színpadán láthatott a közönség. Ez a lehetőség azonban abszolút jutalomjáték egy musicalben is játszó színész számára. Mámorító volt már a tudat, hogy Magyarországon az egyik lehetek a háromból, aki ezt először mutatja be színpadon. Nyár elején Tihanyi Ákos koreográfussal ki is utaztunk New Yorkba, hogy a Broadwayn megnézzük az ottani előadást. Utána egy laza pánikrohamot kaptam, hogy miként fogom én ezt megcsinálni. Gyermeki izgalommal élveztük, ami ott a színpadról elöntött minket élményként.

A következő év tavaszán megkezdődtek a próbák. Nos, igen, tudtuk, hogy kemény lesz táncilag az ügy, de például amikor Tihanyi Ákos bemutatta a profi táncosokkal, hogy miként képzelte el a "Szuperfenofrenetikomaxikapitális" című számot, ami ugye a betűk elmutogatásából épül fel, akkor már a nézésbe is belefáradtunk. Elkezdtük tanulni harmadtempóban, aztán mikor próba végén bekapcsolták az amerikai előadás cédéjét, és meghallgatttuk eredeti tempóban, az öngyilkossság gondolata foglalkoztatott. :-) Összességében az izzadságfolyamok, a strapás és kemény tánc- és sztepp-próbák, a repülések, a falonmászás megtanulása mellett mámorító 4 hónapot éltünk meg Szirtes Tamás és Tihanyi Ákos vezetésével. Napról napra nyíltak meg a darab szépséges bugyrai.

2012. szeptember 22. életem egyik meghatározó estéje lett. A premierünk. Tomboló közönség, talpraszökkenő ováció, és azt éreztem, hogy sikerült legyőznöm magam. Igen, megcsináltam azt, amiről eleinte nem is hittem el, hogy sikerülhet. Azóta pedig alig várom, hogy jöjjenek az előadások. A Madách szokásához híven blokkokban játssza a produkciókat, tehát egyszerre lemegy 15-20 előadás, aztán 2-3 hónap szünet. No és 3 szereposztás osztozik az estéken.

Kis rituiálék kapcsolódnak a Mary Poppins-estéimhez. Előadás előtt másfél órával már bent vagyunk, a technikai részeket lepróbáljuk. Én a színpad hátterében minden koreográfiát lemozgok egyedül. Meglátogatom a tündér Ibikét, a nézőtéri felügyelőt, aki a jegyszedő hölgyekkel akkor már teljes díszben várja a nézőket. Az öltözőmben vár a drága Magdi, az ötöztetőnőm, akinek sokszor csak 40 másodperce van, hogy a takarásban tetőtől talpig átöltöztessen. Azt a kapkodást látnátok! Na, de ez is a varázslat része. Aztán felgördül a függöny, és hálát adok az égieknek, hogy része lehetek ennek az egésznek.

Van egy furcsa és szomorú gondolat, érzés, ami kapcsolódik mindehhez. Egy ilyen sikerdarab, amire két év elteltével is képtelenség jegyet szerezni, évekig, akár évtizedekig is menni fog. Tehát nekem szembesülnöm kell a ténnyel, hogy akkor is tömegek zarándokolnak majd, hogy lássák az előadást, amikor én már nem játszom a szerepet. Berti bácsiként már nem lenne olyan illúzókeltő. Most azonban még elhessegetem mindezt, elég lesz majd kicsit belehalni akkor...