Oszter Alexandra: "...van olyan férfi, aki hasonló hozzám, és ilyen nőre vágyik"

"Alexandra egyedül is boldog." "Alexandrának eszébe se jut egy férfi..." - efféle címeket olvastam a rólad szóló cikkeknél.

Igen, ez érdekes…

Mármint a cím, vagy hogy ezt mondod?

Ezeket a címeket fogalmazták meg, de nyilván én nem abban az értelmében gondoltam, hogy ó, hát, nekem soha többet nem kell férfi! Ez ostobaság. A nő úgy teljes, ha mellette van a Férfi. Nagybetűvel. De nem akármilyen férfi és nem mindenáron. Ha az ember egyedül van, lehet hogy épp az a feladata, hogy analizáljon, megoldjon önmagában valamit. Dolgozzon a saját személyiségén, hogy aztán esélyt kapjon egy kiegyensúlyozott párkapcsolatra. Egy ilyen időszakot ki kell használni, épp a jövő érdekében.

Ebből a szempontból te most pár éve kicsit a saját belső utadat járod?

Igen. Nem is kicsit. Nagyon. Sok mindenre rájöttem. Bennem elképesztő energiák vannak és nagyon gyors tempót diktálok. Ezt kevesen bírják. A mindennapi teendők mellett - hogy anya vagyok, háztartást vezetek, főzök, mosok, takarítok - millió más dolog is foglalkoztat. Próbálok, játszom, rajzolok, és sorolhatnám. Néha az a benyomásom, hogy míg egy férfi megtesz pár métert - én közben lefutom a maratont és meg is nyerem. Van, aki úgy érzi, hogy ezzel föl se tudja venni a versenyt. Inkább bele se kezd.

Lehet, hogy egyszerűbb lenne változni és visszavenni. Ez nem jutott eszedbe?

Szerintem nem lehet. Feltételezem, sőt, biztos vagyok benne, hogy van olyan férfi, aki hasonló hozzám, és ilyen nőre vágyik. Azt gondolom, hogyha az ember a helyén van, és jó úton halad, akkor automatikusan, mint egy mágnes, vonzza a másik felét, ahogy a másik fél is vonzza őt.

Most jó irányba haladsz, szerinted?

Igen. Tudod, miért? Édesanyám mindig mondta, hogy amikor a türelem képességét osztogatták, én nem álltam sorban. Azt nekem nagyon meg kellett tanulnom. Régen mindent azonnal akartam. Aztán a sors elintézte. Aki nem ért a vállveregetésből vagy az apró pofonokból - azt letaglózza. Én is megkaptam a saját leckéimet. Ma már tudom, hogy van olyan, hogy várni kell. Hogy idő kell. És türelem.

Volt, ami szinte azonnal jött. Például az ismertség. De nem vagyok benne biztos, hogy jól jött és olyan módon, ami használt neked.

Ha már az önismeretnél tartunk. Voltam valakinél, aki kimutatta, mit nem bírok: az üres felhajtást, a puszta külcsínt, a korlátokat és a konvenciókat. És ez annyira igaz! Mindig hangoztatom, hogy ha attól vagy ismert, mert valamit jól csinálsz, az klassz! De pusztán ismertnek lenni - nem ér semmit. Az nem érték. Nekem nagyon sok küzdelmembe került, hogy arról írjanak, amit csinálok, amit képviselek, ne pedig arról, hogy kinek a lánya vagyok, vagy arról, hogyan nézek ki! 19 éves voltam, amikor elkezdett velem foglalkozni a média. Persze akkor fogalmam sem volt arról, miként is működik. Próbáltam arról beszélni, ami nekem volt fontos, de az nem volt érdekes. "Mondj valami szenzációt!" "Nem sérültél meg az előadás közben?" "Van új pasid?" Ha azt válaszolod, hogy nincs, akkor leírják azt, amit idéztél a beszélgetésünk elején. Ha pedig azt válaszolod, hogy van - akkor elkezdenek nyomozni. Sehogy nem jó az egész. A visszásság ott van, hogyha viszont nem írnak rólad, akkor olyan, mintha nem is léteznél. De akkor hogyan kell jól csinálni? Az nem hír, ha valami értéket teremtesz, csak az, ha hízol pár kilót? Mi van? Nem akarom bántani a bulvárt, de néha nagyon nehéz terep.

És ma mi a taktikád?

Tulajdonképpen nincs taktikám, de igyekszem óvni a privát életemet. Tudod, hányszor szembesültem azzal, hogy milyen más kép él az emberekben rólam ahhoz képest, amilyen valójában vagyok? Múltkor egy kisboltnál megszólítottak. "Maga az Alexandra? Jé, milyen kedves és közvetlen!" Visszakérdeztem, hogy már elnézést, de mégis milyennek gondoltak? Mire ők: "Hogy olyan, mint a Rotschildok. Cabrióban érkezik, tökéletes smink, haj, és olyan elérhetetlen valaki, aki nem alacsonyodik le a pórnéphez." Aztán elmeséltem, hogy nem járok cabrióval. Ha megtehetném - akkor sem, mert nem a stílusom. Emellett nem érzem szükségét, hogy talpig sminkben menjek bevásárolni. De ami a lényeg: ugyanolyan ember vagyok, mint a többi, és azt a kifejezést, hogy "pórnép" sosem használnám. Csak hüledeztek, hogy mennyire más vagyok, mint az a kép, amit a médiából összeraktak rólam. Elszomorodtam.

Mondtad nekem egyszer, hogy igyekeztél nem foglalkozni azzal, kinek a lánya vagy, de úgy tűnik, ez kikerülhetetlen.

Annyira szeretném, hogy az édesapám életét ne azonosítsák az enyémmel! Persze nagyon sokat kaptam a szüleimtől, hálás is vagyok nekik, és nem feledem. De saját költségvetésen vagyok, és nap mint nap megdolgozom a fiam és az én megélhetésemért. Magam keresem meg a kenyeremet. Így neveltek. De nagyon nehéz, mert a szakmában is azt hiszik, hogy nekem extrémek az elvárásaim. "Te biztos nem jössz el ennyiért..." - na, ez is egy gyakori mondat. Ha szerencsém van, legalább visszakérdezhetek. "Miből gondolod? Szívesen elvállalnám!"

A szakmában is van egy kép...

Abszolút. Tíz év eltelt már, és talán mostanában realizálódik, hogy ja, ő nem is "olyan"! Persze, mindenkinek a saját életével kell megküzdenie, sablonok nincsenek. Nekem adott volt a nevem, ami a főiskolán is akadályt jelentett. Többször nekifutottam, de nem vettek fel. Hála Bodrogi Gyulának, adott nekem lehetőséget, és így kezdhettem el a pályát. Volt, aki azt mondta, hogy nevet kellene változtatnom. De annak mi értelme lett volna? Úgyis azt mondanák, hogy ő a "Snidling" Alexandra, tudod, az Oszter lánya... Persze mivel a Vidámszínpadon kezdtem, más rendezőknek nem nagyon jutottam eszébe. Az is skatulyát jelentett. De ez nem panasz, ugyanis közben rájöttem, hogy számomra nincs különbség abban, hogy Kazincbarcikán vagy Pécsváradon örül a telt házas közönség. Nekik ünnep, ha színházi előadást láthatnak, és elképesztő, mennyi szeretetet kapok.

És a filmezés nem hiányzik?

Na, arra vágynék!

Ha valaki igazán sokat játszhatott a vásznon - az az édesapád.

Igen. Hát, én ott is akadályokba ütköztem. Az Oszterség nem segített. Sőt.

Bármiről beszélünk, sablonoknál, előítéleteknél kötünk ki. Mégis mosolyogva beszélsz mindenről. Cseppet sem tűnsz keserűnek.

Tudod, miért nem? Mert jól érzem magam és azt gondolom, hogy semmi sem véletlen. Nekem ez az utam, és nem küzdelemnek fogom fel. Játszom ott, ahol lehetőség adódik. Tényleg nincs bennem sem irigység, sem sértettség. Ráadásul megtaláltam az egyensúlyt, hiszen a színpadon kifelé küldhetem az energiáimat, és mellette ugyanolyan fontos, hogy egyedül legyek, és meditatív állapotban rajzoljak.

Tavasszal megjelent a "Sün Peti és barátai". Egy mesekönyv, amit te illusztráltál. Csodás rajzok, mintha a régmúlt finom aprólékossága kelne életre.

Sün Petire nagyon büszke vagyok! Szívem-lelkem benne van. Amikor Axeló a világra jött, egyszer megjelent a fejemben egy kép - hogy ülök az asztalnál és meséket rajzolok. Egészen tisztán láttam. Egy évvel később pedig ott voltam a kis műtermemben, és beugrott: "Úristen, én pontosan ezt a képet láttam!" Igen, nekem az a feladatom, hogy meséket illusztráljak. Ebben teljesen biztos vagyok. Annyira passzol hozzám, annyira én vagyok, hogy nem is tudom szavakba önteni!

Egészen megváltozik az arcod, amikor erről beszélsz.

Mert a kettősségnek ezt a harmóniáját annyira élvezem! Színpad és műterem.

Ez jó. De kanyarodjunk vissza az elejére. Van olyan kép, ami már megjelent a fejedben a magánéletedről is? Veszélyes, ha az ember felépít egy jól működő, de zárt rendszert - a gyerek, a munka.

Én minden nap tudatosan dolgozom azon, hogy nyitott maradjak. Az érzékeim látják már azt az állapotot, amiben van társam. Olyan, aki autonóm, önmagában is elvan és boldog, mint én. És ha ez a két energia összekerül, akkor többé válik együtt, összeadódva, mint külön-külön egyenként.

Egyszer már elhitted, hogy létezik holtomiglan-holtodiglan. Távolodva attól a kudarctól, megfogalmaztad magadnak, mit tanultál belőle?

Nagyon sokat. Annak a kapcsolatnak az volt a küldetése, hogy Axeló megszülessen. Ezért soha nem mondanám, hogy bánom. Ez alapvetés. De ha a volt férjem nem jött volna, akkor nem kerültem volna magammal és a világgal szinte a nullára. Ugyanis ő mindent, ami én azelőtt voltam lerombolta, elemeire szedte. Már azt is megkérdőjeleztem, hogy jó ember vagyok-e? Ő nem szerette, hogy színpadon vagyok, hogy sugárzom kifelé. Ezt a sugárzást mindenképpen le akarta törni, le akarta mosni, meg akarta semmisíteni. Mintha egy furcsa, torz tükörrel ültem volna szemben... Apró darabokra kellett szednem magam, analizálni és aztán újraépíteni. De ma már látom, hogy a személyiségem szempontjából mégis nagyon hasznos volt, ugyanis bizonyos dolgokban megerősödtem, és ami felesleges volt, azt lehántottam.

Ez az Alexandra sokkal igazibb?

Igen. Azért, mert most már biztosan tudom, hogy ki vagyok én, és mi vezérel. Magabiztosabb vagyok, mert pontosan tudom, hogy milyen vagyok és mik a határaim. Mindennel szembesülnöm kellett. És épp akkor, amikor a gyerekemet szültem, tehát nehezített pályán. Egyedül lábra állni, amikor szoptatsz, eltartani a családot, elválni, magadat analizálni, összeszedni, újra összerakni, új életet teremteni, miközben ott van egy pár hónapos gyerek. Ez így együtt nagyon kemény volt és néha kételkedtem is abban, hogy egyáltalán képes leszek-e túlélni. Komolyan. Aztán amikor már zajlott a válás, napról napra erősebb lettem. És adtam is magamnak időt. Tudtam, hogy nem megy máról holnapra. Ahogy mondtam - türelmet tanultam. Igen, akkor a gyerekemmel együtt én is újra megszülettem. És azóta élem az új életem.