Állatkínzó gyerekek – Megmutatjuk, mi lesz belőlük

"Bárki, aki bármely élőlény életét értéktelennek tartja, veszélyes, mert előbb vagy utóbb az emberi életet is értéktelennek fogja tekinteni" - írta Albert Schweitzer teológus, filozófus, Nobel-békedíjas orvos.

Aki állatokat kínoz, nagy valószínűséggel elmebeteg

Az állatok bántalmazása nem csupán egy átmeneti viselkedészavar, hanem komoly elmebetegség tünete. Pszichológiai kutatások kimutatják, hogy azok az emberek, akik állatot bántalmaztak, nem állnak meg az állatoknál, sokan közülük embertársaik ellen fordulnak. "A gyilkosságokat elkövető felnőtteknél gyakran bizonyosodott be, hogy az elkövetők gyermekkorukban állatokat kínoztak, vagy öltek meg" - mondta Robert K. Kessler, aki korábban sorozatgyilkosokról készített tanulmányokat az FBI-nak.

Az állatokkal szembeni kegyetlenség és családon belüli erőszak összefügghet

Mint ahogyan a családon belüli erőszak a gyámoltalan és erőtlen, így gyakran a gyerekek ellen irányul, nem meglepő, hogy a gyerekek elfojtott agressziójukat egy náluk gyámoltalanabb, erőtlenebb áldozaton vezetik le, például egy kisállaton. Azok a gyerekek, aki állatokat bántalmaznak, gyakran csak az otthon tanult példát utánozzák.

Az állatkínzás „evolúciója”

Általában először a szárnyas rovarok szárnyait tépik ki az erre hajlamos gyerekek, ez után jönnek a különböző hüllők kínzása – például gyíkfejek és farkak levágása. Az egy szinttel „feljebb” lépők már rágcsálókat is kínoznak és boncolnak, de a legdurvább esetek közé a kisállatok bántalmazása tartozik.

Mit tehet a szülő?

A legjobb lenne a felvilágosítás és a megelőzés. Magyarázzuk el a gyerekeknek, hogy a természetben és a környezetben élő állatok is érezni és szenvedni képes élőlények, megóvásuk mindenkinek az érdeke. Emellett mindig legyen felnőtt kontroll a gyerekek mellett, hiszen gyakran a fájdalmas események tudatlanságból és kíváncsiságból erednek.

Csáth Géza A kis Emma című elbeszélésének részlete, ahol a gyerekek az állatakasztást követően a kis Emmát is felakasztják – mert jó játék…

„Másnap délelőtt, iskola után, azt ajánlottam Gábor bátyámnak, hogy csináljunk akasztófát, és akasszunk fel rajta egy macskát vagy kutyát. […] Gábor nem volt szenvedélyes állatkínzó, de ha belejött, akkor nagyszerű ötletei voltak. Így például egy évvel előbb egy eleven macskát vágott ketté a nagy konyhakéssel. […] Erre Gábor meghúzta a kötelet, míg magam a kutyát kissé megemeltem. Majd bátyám utasítására hirtelen elengedtem. Szomorú, mély, síró hangokat adott a daxli, és kapált a sárga foltos fekete lábaival. De azután hamarosan kinyúlt, és mozdulatlan maradt. Egy darabig néztük, azután függve hagytuk, és ozsonnázni mentünk. […]

- Most játszhatunk akasztást - mondta Irma.

- Emma lesz a bűnös, őt fogjuk felakasztani. - Inkább tégedet - kacagott Emma.

- Hóhér, teljesítse kötelességét! - kommandírozott Gábor saját magának.

A kis Emma elhalványodott, de mosolygott.

- Most állj mozdulatlanul - mondta Irma. Én rátettem a hurkot a nyakára.

- Nem én, nem akarok - nyafogott a kisleány.

- A gyilkos kegyelemért könyörög! - kiáltotta Gábor kipirulva -, de a hóhérsegédek megragadják az elítéltet. - Juci és Ani erre lefogták Emma karját.

- Nem engedem, nem! - sikította a kis Emma, és sírni kezdett.

- Istennél a kegyelem! - szavalta Gábor. Irma pedig a térdénél fogva a levegőbe emelte a barátnőjét.

Nem bírta, el akart esni, és ezért odamentem, segítettem neki. Ekkor történt először, hogy átöleltem őt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötözte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetősen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszűnt a mozgás. A test kinyúlt, mintha a lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamennyiünket. Hanyatt-homlok rohantunk le a padlásról, és szanaszét elbújtunk a kertben. Ani és Juci hazafutottak."

Dokumentumfilmen a valóság

1990-ben az HBO Child of Rage címmel készített egy megdöbbentő dokumentumfilmet Beth Thomasról. A film egy 6 éves kislányról szól, akit csecsemőkorától kezdve molesztáltak, ami később ahhoz vezetett, hogy a felnövekvő gyermek a nevelőszülei kutyáját bántalmazta, és megpróbálta megölni a saját öccsét és nevelőszüleit is. Szerencsére Beth bekerült egy rehabilitációs programba, ahol állatokról is kellett gondoskodnia, így hamarosan javulást mutatott, majd teljesen kigyógyult beteg állapotából. Ez egy tökéletes példája annak, mennyire fontos figyelmeztetni a leendő nevelőszülőket, hogy egy hasonló múlttal rendelkező gyerek örökbefogadása után különösen vigyázni kell a ház körül élő állatokra és kisebb gyerekekre.

Majsai László pszichopedagógus így vélekedik erről: „Igen, kórképnek tartom, igen olyan tünetnek, aminek súlyos előzményei és következményei vannak, lehetnek, igen ezek az emberek előbb-utóbb külső segítségre szorulnak (pszichológiai, pszichiátriai, hovatovább bűntetésvégrehajtási beavatkozásra). De mi lehet az oka ennek a jelenségnek a mai világban? Könnyű lenne egyszerűen csak – divatos nyelven szólva – az „értékrend-válság”, a PC-játékok révén megismert „game-over effektus” (nincs valódi halál, hiszen a játék egy gombnyomásra újraindul!), az elidegenedés, a felgyorsult idő miatti állandó feszültség, az elmagányosodás, az élő kommunikáció hiánya és torzulása, a figyelemhiányos gyermekek szétesettségének számlájára írni ezeket a borzalmakat?! Tulajdonképpen mégis megtehetnénk, hisz ezek a fenti tényezők alapvető okozói például az állatkínzásnak (is). Ami engem jobban zavar, bánt, sért, elkeserít az az,hogy emögött én mást is gyanítok: az Élet értékének fel nem mérését, el nem fogadását, meg nem becsülését. Ezek a „tettesek” a saját létüket sem becsülik sokra, hiszen nem tudják, hogy az övék is mulandó, hogy jöhet egy náluk erősebb lény, aki ugyanilyen „játékokat” űzhet velük. Nem ismerik az életteremtés lényegét és üzenetét, hiszen csak rombolnak, pusztítanak. A fájdalom vagy a nemtelen bosszú vagy az ostoba tudatlanság vezérli őket! Gyengére csak a gyenge támad, szoktam mondani a kölyköknek, amikor agressziókezelésre próbálom rábírni őket.

De mik azok, amiket még nem tudnak ők?

- nem ismerik érzéseik, indulataik működését-határait, így egy védtelen állat bántásával, kínzásával próbálják a vélt „erőt”, a „felsőbbrendűséget” magukba szuggerálni.

- nem tudják kezelni agresszivitásukat, valószínű, hogy konfliktusaikat sem.

- döntésképtelenek, illetve rossz döntéseket hoznak azért, mert nem tudnak, akarnak mérlegelni tetteik előtt és nem vagy rosszul mérik fel a következményeket.

Végül, ami a legszörnyűbb, hogy az a lelkiállapot, amit azok a szervi-idegrendszeri akciók-reakciók, amik ilyenkor kialakulnak, nagyon rövid idő alatt válhatnak addiktív cselekményekké, magyarul függőséget okozó élmények lehetnek! És lehet-e a mai világban bármi nagyobb veszély, mintha valaki a kínzás, ölés „élményétől” válik függővé?"

Négy extrém eset

1. Patrick Sherill, aki megölte 14 kollégáját, majd főbe lőtte magát egy helyi postán, ismert volt arról, hogy környékbeli kutyákat lopott, és a saját kutyája elé vetette őket koncnak.

2. Earl Kenneth Shrinner, aki megerőszakolt, megkéselt, és megcsonkított egy 7 éves fiút, ismert volt arról, hogy petárdákat dugott kutyák végbelébe, és macskákat akasztott fel.

3. Albert de Salvo, a bostoni fojtogató, aki 13 nőt ölt meg, gyerekkorában macskákat és kutyákat ejtett dobozból készült csapdákba, és halálra nyilazta őket a doboz résein át.

4. A sorozatgyilkos Jeffrey Dahmer kutyák, békák és macskák fejét tűzte karókra.