Amikor névre szól a csoda - A Fővárosi TEGYESZ Alföldi utcai Gyermekotthonában jártunk

Izgatott hangok és ablakon kikukucskáló gyerekszemek fogadtak minket. Szemlátomást nagy volt a várakozás, mégy úgy is, hogy a délután gyorsan elrepült a gyerekeknek, közösen sütögettek egy csapat lelkes, önkéntes anyukával. A hír azonban, hogy „igazi” angyalok érkeznek és ajándékot hoznak, ébren tartotta a kíváncsiságot. A szőnyegen több tucat gyerkőc üldögélt, egészen aprók, alig háromévesek, nagyobbacskák és egészen nagyok, közel a felnőttkorhoz. Mesére, csodára várva mindannyian.
És meg is érkezett a csoda, névre szóló, személyre szabott ajándékok formájában. Nem maradt üresen egyetlen gyerekkéz sem. Az Adni jó! lelkes tagjai pedig minden eszközt bevetettek, hogy a gyerekek egy kis időre álmodni merjenek.

Lengyel Judit nevelési igazgatóhelyettes avatott be minket a gyermekotthon életébe.

Nincs cipő, nincs fény, nincs meleg az életükben

Két intézményformáról beszélünk: az egyik, amit ti is láthattok, a befogadó otthon. Ide évente olyan ötszáz gyermek érkezik a fővárosból és a környékéről. Havi szinten egyszerre nyolcvan körüli létszámról gondoskodunk. Olyan gyerekek jönnek, akiket „azonnal” kellett kiemelni a családból, mert akár az életüket is veszélyeztető körülmény állt fenn vagy következett be a sorsukba, és aminek pillanatnyi megoldását a családból való kiemelés jelenti. Bántalmazott gyerekeket, súlyosan elhanyagolt gyerekeket fogadunk be, akiknek életfeltételeik a legalapvetőbb módon sem elégítik ki szükségleteiket. A nyomor legmélyebb bugyraira gondolok: olyan gyerekekre, akik szükséglakások közmű nélküli szobáiból kerülnek ide, vagy az utcáról, éhesen, megfelelő ruházat nélkül fagyoskodva, sokszor tetvesen, rühesen, betegen. Tele lelki és fizikai sérülésekkel. Olyan gyerekek, akik jellemzően azt gondolják, ez a „normális”, hogy más gyerekek is így élnek, és az azzal való szembesülés is trauma, hogy ez bizony nem így van. Olyan gyerekeket gondozunk, akiknek ingerküszöbe szívet tépően magas: akik „megszokták”, hogy verik, molesztálják, ki- vagy felhasználják őket, „megszokták” a nincset, hogy éhesek, hogy nincs cipő, nincs játék, nincs fény és meleg az életükben. Az ezzel való szembesülés a felkészült szakember számára, számomra is borzalmas. Azt hiszem, ezt nem lehet soha igazán jól feldolgozni.

Amikor a szülők erőforrásai kimerülnek

Az otthon első körben három hónapig biztosítja a gyerekek ellátását, ez idő alatt szakemberek (orvos, pszichológus, ha kell pszichiáter) bevonásával próbáljuk felmérni a gyerekek sérüléseit és enyhíteni a traumák hatásait. Eközben más szakemberek a család körülményeit mérik fel, mi vezetett a vészhelyzethez, van-e mód rövid- vagy hosszú távon arra, hogy a gyerek visszakerülhessen a családjába. Ez fontos cél, a családot alkalmassá tenni a gyermek visszafogadására. Ez természetesen csak akkor működik, ha nem fizikai bántalmazásról van szó. Ha az „elhanyagolás” azért következett be, mert a szülők erőforrásai kimerültek, ha önerőből tehetetlenek, ha leblokkoltak és egyedül nem találják a megoldást. Ilyenkor kell a „külső” segítség, a gyermekvédelem és a családsegítő központok szakmai tudása. Néha azonban ez is kevés, vagy a szülő nem együttműködő, nincs benne elég motiváció arra, hogy körülményein, életmódján változtasson. (Nem ez a jellemző egyébként, a szülők jelentős része gyermeke „elvesztése esetén” akár erejét meghaladó módon igyekszik a minimumot megteremteni és bizonyítani, hogy fogadóképes.) A befogadó otthonból a harmadik hónap végén a gyerekek egyharmada kerül vissza a saját családjába. Nem biztos, hogy közvetlenül a saját szülő mellé, de rokonokhoz, nagyszülőkhöz. A többi gyermek vagy a szintén általunk működtetett nevelőszülői hálózaton keresztül kerül elhelyezésre, vagyis nevelőszülőhöz kerül, vagy gyermekotthonba.

Testvérsorok – testvérsorsok egy szobában

Ahogy kiemelt cél a gyermek saját családba való visszajuttatása, ugyanilyen fontos cél az is, hogy a gyerekek életében kiemelt jelentőségű érzelmi kötődések megmaradjanak. Ezért arra törekszünk, hogy a testvérek, a testvérsor együtt maradhasson. Ennek érdekében befogadó otthonunk nem életkor vagy nem szerinti csoportokra osztva helyezi el a várakozás ideje alatt a gyerekeket, hanem együtt tartja a testvéreket. Ez csak akkor nem történik így, ha olyan jellegű betegséggel küzd (küzdenek) a testvérek, amely speciális körülményeket, ellátást igényel.

Amikor nem kell a kamasz senkinek

Sokszor érkeznek kamaszok is hozzánk. Néha „saját kérésre”, mert kiszorultak a családjukból. A szülők elváltak, az új partner nem fogadja el őket, a szülő pedig nem eléggé lojális a saját gyerekével – vagy a gyerek az ezernyi konfliktus mentén úgy érzi, nem vele lojális az anyuka (apuka), hanem a társsal. Millió sebből véreznek azok a kamaszok, akik önként kérnek segítséget tőlünk…. Máskor a szülő „rakja le”, mint egy csomagot a nagy gyereket, mert – és ezt ezerszer halljuk – „elfogytak az eszközeik, a gyerek otthon ne maradjon, mert „nem lehet vele bírni”. Az előző esetben és itt is a szülővel kell megértetnünk, hogy ez nem így működik. Családi konzultációkon próbáljuk újra kialakítani azt a kommunikációs csatornát, amin keresztül a gyerek és a szülő utat talál egymáshoz. Nem mindig sikerül, hiszen elmérgesedhet a helyzet, megmerevednek az álláspontok, túl sok a harag, a düh, a seb, a dac. Vagy a kamasz jelenléte a családban, a viselkedése esetleg veszélyezteti a kisebb testvérek érdekeit, esetleg működésképtelenné teszi a család életét (meglopja őket, betépve, részegen tombol). Ilyenkor is megoldást kell találnunk, lehetőleg olyat, ami nem zárja le végzetesen a gyerek-szülő kapcsolatot. Hogy a család, mint érték, a gyermek számára a pillanatnyi helyzet, a reménytelenség ellenére is érték maradjon.