Rettegés a műtőasztalon

Ha a gyerekorvosnak gyereke lesz...

A gyermekorvos sokkal többet tud a várandósságról, mint egy átlagos anyuka, ezért talán több minden átfut a fején, ha valami váratlan dolgot észlel. Így volt ezzel Emese is: ha nem érezte eleget mocorogni a kislányát, akkor már vette is elő a szívhangmonitort, és hallgatózott.
Mivel a baba faros volt, Emese pedig orvos, még azzal is megpróbálkozott, hogy a helyes irányba fordítsa a kislányát - sikertelenül. És aztán jött egy nap, amit sosem fogunk elfelejteni Hadas Krisztával...

Reggel 6 előtt jött a riasztás, hogy Bozsik Adrienn babája a 37. héten, a tervezett császárt nem megvárva elindult kifelé. Éppen hogy csak odaértünk a császár előtt, Áront nagyon gyorsan ki kellett emelni, mert már beékelődött, és a méhszáj is nyílt.
Átéltük a baba megszületésének minden izgalmát, Adrienn megkönnyebbült zokogását: úgy gondoltuk: ez a nap is kellő adrenalinfröccsel indult, mára elég is volt ennyi váratlan esemény.
És akkor aznap este, épp sötétedés előtt jött a telefon, hogy baj van: Szegeden Emesét tolják a műtőbe. Emesét, aki természetes úton akart szülni, aki egyébként is sokat aggódott, mert orvosként túl sok babát látott, akinek az élete veszélyben volt.

Mit volt mit tenni: újra autóba ültünk, és száguldottunk Szegedre. Hiú reményt tápláltunk, hogy még leérhetünk a szülés alatt, hiszen tudtuk, hogy egy császármetszés az előkészületekkel együtt sem tart egy óránál tovább, még akkor sem, ha a műtétet végző csapatot össze kell rántani hirtelen, és Emesének is be kell kötni infúziót, gerincközeli érzéstelenítést.
Kiderült az utolsó telefonbeszélgetésből, amit Kriszta az orvossal tudott folytatni, hogy a faros fekvésű Amélia popsija mellett egy kis lábikó is kitapintható volt. Ilyen esetben a protokoll császármetszést ír elő, mivel a legrosszabb esetben az is előfordulhat, hogy ha a magzatburok megreped, és előreesik egy kis rész a köldökzsinórból, akkor veszélybe kerülhet a baba. Szóval Emese is belecsöppent hirtelen egy "Vészhelyzet" című film forgatásához hasonlító szituációba: a simán csak rutinvizsgálatra menő kismamát infúziózták, vetkőztették, öltöztették, és tolták a műtőbe.

Így emlékszik erre vissza Emese: "Ott voltam egyedül, optimistán, hogy majd egyszer műtenek, papírok nélkül - erre közölték, hogy betolnak a műtőbe, most.
A férjemet sem értem el, Ti sem jöhettetek volna gyorsabban. Olyan jó lett volna, ha legalább egy valaki ott állt volna a fejemnél, és beszélgetünk bármiről. Nem akartam elhinni, hogy ez komoly. Nem mozoghattam. S most én voltam az a húsdarab, egy a sok közül, akit vágnak azon az asztalon. Pont, mint akiknek a lába között álltam nemrég, és a meleg, véres magzatvizük a papucsomat locsolta. Dumáltam, akihez csak tudtam, hogy az agyammal kapaszkodjak a valósághoz, ami egyre messzebbről hallatszott. Hányinger fogott el. Az első rosszullét a félelemtől volt, aztán lassan kezdtem ráhangolódni az eseményekre. Ám jött a második rosszullét: a szívem nagyon dobogott, majd alig (szívritmuszavarom volt a terhesség alatt végig). Az anesztesek nyomták belém az infúziót, és akkor egyszer végre kicuppant belőlem a kislányunk.
A hasam jobb felső részére tette Andris a babát, finom meleget és nedvességet éreztem. Sírt."

Mindeközben nálunk...

Az út közben még dédelgetett reményünk azzal párhuzamosan fogyott, ahányszor eredménytelenül csörgette Kriszta Emese telefonját abban bízva, hogy a férje, Laci felveszi. És Lacihoz nem volt közvetlenül számunk. Féltünk.
Már nem attól, hogy nem érünk le - hisz ebben szinte biztosak voltuk -, hanem attól, hogy valami baj van, azért nem veszik fel a telefont. Miközben máskor viccelődéssel, röhögéssel telik az út, ha vidékre meggyünk, most síri csend volt a kocsiban.
Írtunk Lacinak Facebookon és egyszer csak így végre sikerült telefonálni vele, így megkönnyebbülten közölhette velünk, hogy Emese és a kis Amélia épen, egészségesen került ki a műtőből.

És azóta?

Amélia gyönyörű nagylány, már majdnem 6 kiló, Emesének annyi teje van, hogy másoknak is tudna adni belőle, és bár néha halálosan fáradt, de nagyon boldog kétszeres édesanya, akinél őszintébb nőt talán nem is láttunk még Krisztával.

A most még a kislányával és kisfiával is teljes munkaidőben lefoglalt okos és szép nő majd valamikor újra fog dolgozni is, mert a munkáját is imádja.
Az, hogy Emese végül gyermekorvos lett, utolsó évben a gyermekgyógyászati gyakorlatán dőlt el. Látta, hogy a gyerekek leplezetlenül őszinték, gyorsan gyógyulnak, és a félelmükön kívül semmi negatív gondolatuk nincs irányunkban. Emese azt mondja erről: "a félelmüket kell először kezelni, s tisztelettudóan nekilátni a gyógyításuknak. Csodálatos emberek, romlatlanok, vigyáznunk kell rájuk. Ezért választottam ezt a területet."

Persze a munka továbbra sem lesz könnyebb - pszichés oldalról. "A koraszülött csecsemő rendkívül törékeny, élete esendő. Az ilyen babákhoz igyekszünk minél kevesebbet érni. A tű sokszor nagyobb, mint az ér, amiből vért veszünk, vagy amibe kanült teszünk. Nagy bátorság, körültekintés és odaadás kell a velük végzett munkához. Mintha mind a saját babám lenne. A csapatmunka, a közös megbeszélés és döntés a siker titka. Jó csapatjátékosok, lelkesedés kell. Rengeteget tanulunk egymástól. S megéri! Nagyon szép sikerek születnek!"