Mártír anya - jó anya? Hol a határ az önfeláldozásban?

2015.06.25.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Arra a kérdésre, hogy milyen a jó anya, vagy, hogy hogyan kell anyának lenni, elsőre sokan rávágnák, hogy "A nők ezt tudják”, "Ez minden nőnek megy, amikor itt az ideje”, vagy hogy "Ez ösztönös dolog, minden nő érzi”. De talán még sosem volt annyira vitatott ez a kérdés, mint napjainkban.

Az anyai viselkedés igenis ösztönös dolog. Szinte mondhatjuk, hogy állatian ösztönös. Ahogy a különféle fajok esetében is ösztönös, hogy a még egyedül nem életképes kicsinyüket addig táplálják, gondozzák, ameddig annak szüksége van erre, úgy az embert is ez az ösztön hajtja és hajtotta az emberiség hajnala óta, különben kihalt volna az emberi faj.

A baba egy pillantás alatt leveszi a lábáról a szülőket

A gondoskodási ösztönt vagy késztetést a kisbaba külseje váltja ki, a fejformája, az arcvonások arányai, az aránytalanul nagy szem, a kerekded arc, a fej aránya a testmérethez, hiszen ki ne tartana édesnek és puszilgatni valónak egy hatalmas szemekkel ránk bámuló, gügyögő kis lényt.
Elég ennyi, és a kis angyalka már le is vette a lábáról az újdonsült mamit és papit, hogy a következő napokban, hetekben, hónapokban, sőt az ember esetében években gondozza, táplálja és a nap minden pillanatában óvja. Erre hosszú-hosszú évekig szüksége van.

Persze azt nem szabad elfelejteni, hogy a gyermek növekedése folyamán ez a kiszolgáltatottság egyre csökken, vagyis az anyai gondoskodás is mérséklődő kell(ene), hogy legyen az évek során. Sokan ezt felejtik el, vagyis azt, hogy a gyermekük, bár teljesen kiszolgáltatottan jött a világra, az idők folyamán egyre kevésbé szorul rá a szülői gondoskodásra.

Az egyéniség, a környezet, a család, a szórakozási és pihenési igények mind-mind meghatározzák, hogy az anya meddig szeretne "csak ketten" maradni babájával, meddig lehet az a kicsiny élet az édesanyja világának középpontja. Mert egy ideig igenis az. Az kell, hogy legyen, különben nem éli túl, hogy a külvilágra jött. Erről szól az első néhány hónap. Sok házasság ezt sínyli meg a legjobban, kapcsolatok itt mehetnek végérvényesen vagy legalábbis hosszú időre tönkre.

A férfiakat váratlanul éri, hogy már nem érzik azt, hogy ők a nő világának a középpontja, nem azért lesz az a vacsora, ami, mert az a férfi kedvence, hanem mert az jó a babának (a tej mennyiségét és minőségét ételekkel lehet befolyásolni), a lefekvés-felkelés időpontja, hogy mikor kell csendben lenni, ez mind-mind az új jövevény miatt történnek. Fájdalmas trónfosztás. Pedig ez sem tart örökké. Vagyis nem kellene, hogy örökké tartson,

és talán ez lehet a válasz a címben feltett kérdésre.

Az első időszakban arra van szüksége egy csecsemőnek, hogy körülötte forogjon az édesanyja minden gondolata, de minél idősebb lesz, az anyának vissza kell engednie a korábbi életének szeleteit, és meg kell találnia az egyensúlyt a korábbi önmaga és az anyaszerep között.

Aki feladja önmagát, az később üresnek és rendkívül magányosnak érezheti magát. Azt nem vitatja senki, és soha nem is vitatta, hogy a főállású anyák élete is boldog lehet. Boldog lehet, maradéktalanul. Viszont egy főállású anya nem tartja magát mártír anyának. Bárki megkérdez egy több gyereket úgymond háztartásbeliként nevelő anyát, hogy mártírnak tartja-e magát, valószínűleg nemleges választ fog kapni.

A pszichológus véleménye

"Tökéletes anya szeretnék lenni, hogyan csináljam?" Gyakran hallom ezt a kérdést... A válasz egyszerűbb, mint hinnénk: úgy, hogy nem akarsz tökéletes anya lenni. Tökéletes anyának lenni lehetetlen.
Donald Winnicott (brit gyermekorvos, gyermekpszichiáter, pszichoanalitikus és szociológus) szavait szoktam ilyenkor felidézni. Ő használta az „elég jó anya" fogalmát.
Az „elég jó anya" az, aki a gyermek születésétől fogva mindig tudja, hogy a gyermekének éppen mire van szüksége. Tudja, hogy az első hónapokban teljes figyelmet és maximális gondoskodást igényel. Viszont tudja azt is, hogy melyik életszakaszban mennyire van szüksége egy gyermeknek az anyjára, az anya figyelmére és gondoskodására. Vagyis az „elég jó anya" nem kell, hogy mindig jelen legyen, tudnia, éreznie és elfogadni kell tudni azt is, amikor a gyermekének már nincs olyan mértékig szüksége rá, mint korábban, mert a gyermek fizikai, pszichés és szociális fejlettsége eléri a következő szintet.
Még ha ez épp azt jelenti is, hogy hétéves korában engedjük "egyedül" hazamenni az iskolából (miközben a sarkában vagyunk, és észrevétlenül követjük, hogy ne essen baja) – ahogy egy kedves barátom támogatta gyermeke önállósodási törekvéseit.
Vagy pedig azt, hogy engedjük néhány éjszakát a szülői ágyban aludni 12 évesen, amikor ijesztő filmet nézett – pedig már "kinőtt" az együttalvásból.

Csak egy boldog anya tud boldog gyereket nevelni. Csak egy önmagával elégedett anya tudja megmutatni a gyermekének azt az utat, hogy hogyan lehet a gyermek is elégedett és boldog felnőtt. Azt gondolom, hogy minden nő, aki gyermeket szeretne, és akinek még csak egy gondolat az a kicsiny élet, ezek a nők mind úgy képzelik el leendő anyaságukat és aztán leendő gyermekük életét, hogy az boldog pillanatok sorozata, amelyek végén szinte látják gyermeküket boldog felnőttként, ahogy maga is családot alapít.

Vajon van értelme úgy felnevelni gyermekünket, hogy ő mindennap azt látja arcunkon, hogy feláldoztuk magunkat érte? Milyen érzés lehet egy gyermeknek úgy az anyjára nézni, hogy azt látja, az anyja eldobta az életét, hogy ő élhessen?

Egy gyermek igenis látja, ha az édesanyja arca nem ragyog a boldogságtól, amikor ránéz, még ha fiatal és nem is érti, milyen érzelmet takar, tudja, hogy valami nincs rendben. És ha megtudja, márpedig megtudja, hogy ez a szomorúság miatta, az ő létezése miatt van, akkor egy olyan bűntudat kíséri végig az életét, amelyért nem is felelős. Mert a mártírság jelentése önfeláldozás. Márpedig a gyermekvállalásnak és a gyermeknevelésnek egy örömteli folyamatnak kell lennie, az önfeláldozás pedig nem hangzik túl örömtelinek.

Igazán jó anya csak akkor lehet valaki, ha az anyasága minden percben boldoggá teszi. Még akkor is, ha a szóban forgó gyermek épp egy pokolfajzattal vetekszik a rosszaság terén.

Az anyaság tudata legyen örömteli élmény,

és ne a nő személyiségének, saját énjének feláldozása, hanem része annak. Az egyik legboldogabb része.