Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Leszakadt a pofám

Szia, anyu! Most múlik pontosan. Vagyis inkább elmúlt pontosan. Mintha bevonzottam volna a dal címét a tegnapi Sztárban sztárban, ami számomra az utolsó kör volt. Most persze azt várnád te is nyilván, hogy panasszal és szomorúsággal árasszalak el, de hidd el nekem, nem teszem. Nincs miért. Azt gondolom, a műsor negyedik fordulójában kiesni nem is olyan rossz dolog. Sok tanulsággal bír a történet.

A másfél hónap alatt 3 premier, mindennapos próbák délelőtt és este a színházakban, plusz az előadások és a készülés a Sztárban sztárra – pszichésen már túl nagy teher volt. Ami nem gondolom, hogy a gyengeségemet mutatja, inkább azt, hogy abszolút nem nekem való az élő adásban versenyszerűen elkövetett dalolás. Az ezzel járó izgalom meghatványozta a rejtélyes refluxszerű tüneteimet is, és bár a próbán jól ment minden, mire élő adásban a színpadra léptem, agyonkrákogtam és torokköszörültem magam, ami a hangomnak nyilván nem tett jót. Hogy ez idegi alapú vagy más, senki nem tudja. Tartok tőle, hogy az előbbi, valóban. Sebaj, ez vagyok én.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel elkezdtük a közös dal próbáját. Peter Sramek bokszkesztyűt húzott, és letámadott, gondolta, eggyel kevesebb marad estére. Na jó, ez csak vicc, nagyon bírom őt, kifejezetten szimpatikus és tehetséges srác. A próba és az egyéni dal kamerapróbája után hazaszöktem ebédelni.

Délután vissza, és kezdődött az arcfeltöltésem, vagyis a maszk, ami pont olyanná tette az arcom, ahogy ki kéne néznem, ha hat kilóval több lennék. Adás után csak úgy letépték rólam az arcomat a kiváló maszkmesterek, úgyhogy én tényleg elmondhatom, hogy leszakadt a pofám.

A versenydalok elhangzása után eredményhirdetés, izgalom, búcsú. Megkönnyebbültem. Ha azon az estén Baby Gabi esik ki, és nem én, baromi rosszul éreztem volna magam. Tök jó fej volt mindenki, a stáb, a szerkesztők, a versenyzők, hiányozni fog az a hangulat, de az utolsó adáson mindannyian ott leszünk.

Engem is meglepett, néhányan milyen gátlástalan, ocsmány stílusban gyaláztak akár engem, akár mást, de most maradjunk nálam. Sajnos a mai Magyarországon az emberek nagy része úgy érzi, hogy az utálat, a fröcsögés, a köpködés helyénvaló, sőt célszerű. A menekültügy kapcsán különösen elharapózott mindez.

Persze rengeteg szeretetet, jó szót és építő kritikát is kaptam, és ezekre akarok emlékezni. Na meg például arra a 3 percre, amit Tóth Gabitól kaptunk azon az estén. Varázslatos volt, ahogy Kovács Kati dalát előadta.

Szóval jó buli volt ez, és most vissza a jól megszokott kerékvágásba. Újra elkezdek sportolni, erősödni, kajálni, és megpróbálok az életbe visszaszivárogni, mert hónapok óta egy moziba nem jutottam el, egyetlen barátommal nem tudtam leülni dumálni, és bár imádom a munkáimat, úgy nem akarok élni, hogy mindarra, amit fontosnak tartok, ne legyen időm. Bedobok egy krémest még, aztán uzsgyi az ágyba. Sok puszi!