Gyerekek, akikről saját szüleik mondtak le - Élet egy gyermekotthon falai között

Botás Enikő

2015.10.22.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Van olyan gyerek, akit nem akartak, nem vártak a szülei. Van olyan gyerek, aki a saját családjától nem tanulja meg, mi az igazi szeretet. Van olyan gyerek, akit a tulajdon édesanyja vagy édesapja bántalmaz. Van, amikor az otthont nem a családi fészek jelenti, hanem egy féltő, gondoskodó, biztonságot és állandóságot nyújtó közösség.

Dr. Herczeg Krisztián 18 éve dolgozik a gyermekvédelemben, és közel öt éve áll a Cseppkő Gyermekotthon élén. Intézményében nagyjából 140 gyermek teljes körű gondozását látják el, egészen a néhány éves csöppségektől a huszonéves kamaszokig, gyermekotthoni típusú ellátási formában, illetve nevelőszülői hálózat keretében. Ott jártunkkor az igazgató úr éppen birkózóedzésre készült a gyerekekkel, mielőtt azonban belevetették volna magukat a sportba, a Life.hu-ra is szánt néhány percet - utánajártunk hát, milyen is az élet egy gyermekotthon falai között.

A laikusok számára egy gyermekotthon kicsit misztikus hely. Milyen gyermekek és hogyan kerülnek be önökhöz?

A legtöbben többnyire arra gondolnak, hogy a gyermekotthonban élő gyerekeknek nincsenek szüleik. A társadalom részéről ez egy öngyógyító mechanizmus, azt feltételezve, hogy ha van szülő, akkor a szülő gondoskodik is a gyermekéről.

Az ritkán jut eszükbe, hogy esetleg anyuka és apuka is él, csak hát vagy nem látják el a gyermeket megfelelően, vagy elhanyagolják, vagy ne adj isten súlyosan bántalmazzák.

A bekerülési okok pedig ezekből adódnak. Persze van olyan gyermek, aki szülő, család nélkül maradt, de ez nagyon ritka. Gyakoribb az olyan eset, mikor a szülők kriminalizálódnak, olyan cselekményeket követnek el, ami miatt büntetés-végrehajtási intézménybe kerülnek. De sajnos az is előfordul, hogy a család nem tud megbirkózni a gyermek kriminalizálódásával, gyakori a drogérintettség, az iskolakerülés vagy akár olyan bűncselekmény elkövetése, amit a család nem tud önmagában megoldani. És sajnos jó néhány olyan gyerek van, aki abúzus áldozata lett, értem ez alatt a lelki, a fizikai és a szexuális bántalmazásokat.

Ezek a gyerekek súlyos traumát éltek át. Tovább tudnak az átélt borzalmakon lépni? Hogyan tudnak önök ebben segíteni?

Ez egy nagyon hosszú folyamat, de megvannak azok a megfelelő szakmai segítségek, amelyekkel előrébb tudunk jutni, amelyek a gyermekek hasznára válnak. Segítségünkre vannak pszichológusok, fejlesztő pedagógusok, de természetesen nagyon fontos a nevelők munkája is. Emellett együttműködünk különböző intézményekkel is, van például egy pszichiátria, amivel kapcsolatban állunk, és ahova időnként sajnos el kell vinni valamelyik gyermeket. De amennyire lehet, próbáljuk ezt elkerülni, amit lehet, pszichológusok segítségével igyekszünk megoldani. Elsődleges tehát, hogy a traumák feldolgozásra kerüljenek, emellett a szabadidő minőségi, hasznos eltöltésével igyekszünk újfajta élményeket nyújtani, amelyek picit el is terelik a figyelmüket nehézségeikről, fájdalmaikról. Ezért is csinálunk nagyon sokféle programot, foglalkozást, szakkört, és próbáljuk a gyerekeket minél több külső képzésre, szakkörre is járatni.

De ami talán a legfontosabb, a rengeteg beszélgetés.

Birkózóedzésen Fotó: Polyak Attila/Origo

Egy tizenéves, sok rossz beidegződéssel rendelkező kamasznál el lehet bármit is érni beszélgetéssel?

Az a feladatom, hogy optimista legyek, így hát mindenképpen az a válaszom, hogy igen. Lehet hatni rájuk. Persze le is lehet mondani egy gyerekről, de kérdezem én, hogy

van-e olyan egészséges lelkületű édesanya vagy édesapa, aki elfogadja a rosszat, és lemond a gyerekéről?

Szerintem egy szülő is optimista, és reménykedik, és mi itt ezeknek a gyerekeknek kvázi a szülei vagyunk. Nekünk az a feladatunk, hogy mindig újabb esélyt adjunk. Volt például egy srác, aki itt lett nálunk nagykorú, sajnos a bekerülésénél már szerhasználó volt, és az alatt a pár hónap alatt, amíg nálunk tartózkodott, nem igazán tudtunk tenni semmi olyat, ami véglegesen kizökkentette volna ebből az állapotból. Ő kikerült tőlünk, a testvérei itt maradtak, és hát végül egy büntetés-végrehajtási intézetben kötött ki, ahonnan írt egy levelet a testvéreinek. Leírta, hogy mit ne csináljanak, hogy amit Laci bácsi mondott, minden igaz, fogadjanak szót, különben ez lesz a vége. Úgy gondolom, hogy már ez is egy eredmény.

Optimistának kell lenni, mert mindig lehet valamit tenni, mindig van egy lehetőség, csak a szándékon múlik.

Mennyire lehet egy gyermekotthon falai között pótolni a családot, a családi fészek biztonságát?

Azt gondolom, hogy a családias neveléshez igyekszünk közelíteni, próbáljuk azt megadni, amit egy családban is kaphat a gyermek. A nevelőszülő-hálózatunkban végül is pont ugyanaz a modell tud megvalósulni, de itt, az otthonban is próbálunk a nagycsaládos modellhez hasonlítani. Ugyanazok a nevelők foglalkoznak a gyerekekkel, mivel a fluktuációt szerencsére sikerült jelentősen visszaszorítanunk, így egy megszokott, állandó, biztonságos környezetet tudunk a gyerekeknek biztosítani. És ez talán a legfontosabb. Azt természetesen nem merem kijelenteni, hogy a családot 100%-ban lehet pótolni, de ezt nem is hiszem, hogy el lehet érni. A saját családot nem lehet pótolni semmivel, a gyökerei mindenkinek megvannak.

És mi a helyzet a gyerekek saját családjával? Szoktak találkozni a szülőkkel? Van igény a szülők és gyermekek részéről a kapcsolattartásra?

A mi gyerekeink szülei mások. Ők nem olyanok, mint azok a szülők, akik családon belül gondozzák a gyermekeiket. Éppen ezért a viszonyítási alap is teljesen más, az ő esetükben már a kis érték is érték. De sajnos nem túl gyakori, hogy a gyámhivatal által meghatározott, előírt kapcsolattartás úgy valósuljon meg, ahogy az a gyermek érdeke lenne. Én annak szoktam örülni, ha a szülők azért harcolnak, hogy többet láthassák a gyermekeiket, van ilyen, de ez a legritkább. Sajnos az a gyakoribb, hogy a gyermek várja a szülőt, ő viszont nem jön.

Annál rosszabb látvány nincs, mikor azt látjuk, hogy a gyerek csak ül, és várja a szülőt, aki nem jön, és már a múlt héten sem jött, előtte sem, és azelőtt sem.

Ettől borzasztóbb látványt kevesebbet ismerek. Ilyenkor próbáljuk elterelni a gyerek figyelmét, hívjuk társasozni, próbáljuk bevonni valami játékba, de a gyerek nem mozdul, ő várja az édesanyját. Ez a látvány az ember szívét egyszerűen kifacsarja. Persze a szülőknek is vannak jogaik, de többet kellene beszélnünk egy kicsit a kötelezettségeikről is.

Erősítés a bordásfalon Fotó: Polyak Attila/Origo

Mennyire követik nyomon az innen kikerülő fiatalok életét? Vannak sikersztorik?

Szerencsére nagyon-nagyon sok a sikersztori. Az elmúlt időben sok, itt a Cseppkőben nagykorúvá vált gyerek kezdett el a gyermekvédelmi ellátás területén tevékenykedni, közülük sokan itt a Cseppkőben. Ezeknek a gyerekeknek a 90%-a főiskolára jár, most végzett például idén az első gyerekünk, ő volt az első fecske, őt volt a legnehezebb elindítani. Továbbá én azt hiszem, hogy egy igazi gyermekvédőnek a jogszabály által előírt életkor után, azaz 24-25 éves kor után sem szűnik meg a kapcsolattartás. Én minden nagykorúvá váló gyermektől úgy búcsúzom el, hogy a lelkükre kötöm, ha bármi baj van, engem bármikor hívhatnak, megyek és segítek.

Ez nem csupán egy munka. Hasonlóan vagyunk ezekkel a gyerekekkel, mint egy szülő vagy nagyszülő a saját gyermekével.