Lélekbúvár: Ki a jó anya? Szily Nóra műsora a gyereknevelés nehézségeiről

Szandi: Ez szemlélet kérdése. Ha úgy fogjuk fel, akkor minden nehéz, de ha pozitívan tekintünk rá, akkor annyira könnyű és csodálatos! Annak ellenére, hogy nem mindig egyszerű, de szerintem hatalmas és gyönyörű kaland gyerekeket nevelni. A legnagyobb kérdés, hogy mi lesz belőlük, hogy emberileg és szakmailag mivel fognak majd foglalkozni, ami őket majd boldoggá teszi. Mert ez a legfontosabb.

Riha Zsófi: Azt gondolom, hogy semelyik kor nem könnyű, miközben persze szívből-lélekből neveljük a gyerekeinket. De másképp kell hozzáállnunk minden szakaszhoz. Amikor kicsi még, muszáj megértenünk, hogy még nem tud belátó lenni. Ne kérjük tőle, hogy „Értsd meg…!”, mert ő még nem képes erre. Még omnipotens, a világ önmaga kiterjesztése – ez az „én akarom” korszaka, a dacé. De azt már definiálhatom, hogy mi a jó és mi a rossz. Utána, mikor óvodások, leültethetem egy konfliktusnál és átbeszélhetem vele a miérteket, mert már tud rájuk válaszolni. Aztán hat éves kor körül a belátás képessége is megérkezik. Hogy igen, a másikat is figyelembe kell vegye. A kamaszkor egy furcsa időszak, amikor nem feltétlenül tudok vele beszélni. Nem azért mert elrontottam valamit anyaként, hanem mert muszáj bezárkóznia. Épp lerombol magában mindent, hogy aztán felépítsen egy felnőtt ént.

Szandi: A gyerekek miatt muszáj valamilyen rendszert vinni az életünkbe. Nagyon fontos például, hogy szinte minden este együtt vacsorázunk. Persze ha fellépés van, akkor nem – de amúgy igyekszünk tartani. Aztán minden csütörtökön apa főz. Mindig a fiúkkal együtt szoktam megteríteni és Blankával szoktunk elmosogatni. Közben lehet beszélgetni. Megvannak a közös kis szokásaink. Esténként együtt szoktunk imádkozni, ami azért is jó dolog, mert annak kapcsán el tudunk beszélgetni arról, mi az, amiért aznap hálásak lehetünk, amit megköszönhetünk. Van úgy, hogy együtt tesszük és van, hogy külön. Egyébként én hiszem, hogy a szeretetnek és a kommunikációnak, az őszinteségnek nagy ereje van.

Szandi: Van, hogy bekucorodok Blanka mellé este, mert tudom hogy már végzett a dolgaival, és van pár percünk kettesben. Akkor magától alakul úgy, hogy el tudunk beszélgetni, mint két barátnő, teljesen őszintén. De volt már olyan, hogy ő fogta meg a kezemet, és hívott, mert szerette volna megkérdezni a véleményem valamiről…

Riha Zsófi: Az én-idő nagyon fontos. Hiszen mire vágyik a gyerek? A szülői figyelemre – hogy mindenki vele foglalkozzon. A rítusok ezért nagyon fontosak, hisz összetartó erejük van, és mindenki szívesen csatlakozik hozzájuk, ha a szülő hitelesen vezeti be. Muszáj felvetnem témaként, hogy a szülők sokszor félnek a kamaszaiktól. Márpedig ha a gyerek bizonytalanságot érez, akkor nem lesz őszinte. Ezért is tartom nagyon fontosnak a szülői önismeretet. Fel kell dolgozni a saját kételyeket, gátlásokat, mert ha a kamasz bizonytalanságot érez, ő is azzá válik. Ő épp egy olyan korszakot él, ami maga a káosz. „Nem vagyok gyerek, nem vagyok felnőtt – ki vagyok én egyáltalán?” Ha ebben az időszakban nem tud, nem mer kérdezni a lány az anyjától, a fiú az apjától vagy bárki bárkitől, akkor még mélyebbre zuhan.

Szandi: Persze. Van egy kis műhely a házunkban, ahova le szokott vonulni a fiúkkal, és együtt csinálnak valamit. Vagy ha éppen dolgozik, akkor lehívja őket, hogy segítsenek neki. És olyan örömmel teszik! Apa nekik egy példa, úgyhogy nagy a kihívás! Mindent meg kell tudnia javítani, mert nem éghet be…

Szandi: De ami fontos - mindannyian tudják, a lányunk is és a fiúk is, hogy bármikor, bármelyikünkhöz fordulhatnak, bármilyen témában. Akár a legintimebb kérdésekkel is.

Riha Zsófi: A gyerek tudja, hogy ha gond van, akkor ott van apa vagy anya…

Szandi: …és megoldjuk együtt.

Riha Zsófi: Érzik, hogy számíthatnak a szüleikre!

Szandi: Ugyanakkor szerintem az is nagyon fontos, hogy egy szülő sem lehet tökéletes. És van úgy, hogy tudni kell bocsánatot kérni a gyerekektől, ha kicsik, ha nagyok – akkor is. A szülő is hibázhat.

Riha Zsófi: Ez azért is jó gondolat, mert a gyerek a szülő mintáját követi, és ha ezt látja, akkor megtanulja, hogy vannak helyzeteket, amikor bocsánatot lehet és kell is kérni.

Szandi: Én számtalanszor kértem már bocsánatot. És nem csorbult a tekintélyem, sőt!

Riha Zsófi: Azt gondolja a szülő, hogy ő már nagy lány, miért ne bízhatnám rá a kicsit? Van egy kifejezés a pszichológiában - a „parentifikáció” – mondhatnám, hogy „felnőttesítés” zajlik, amire az idősebb még nincs kész. Még hadd legyen kamasz! Épp a legnehezebb élethelyzetben van, erre nem jó rátenni még egy terhet. Lehe,t hogy már látott pelenkázni, kakaót csinálni, de neki nem ez a dolga! Nyilván be lehet vonni, de a mérték nem mindegy.

Szandi: Amikor azt látom rajta, hogy van kedve és örömmel teszi, hogy nem feladatként végzi…

Riha Zsófi: Pontosan! Ne azt érezze, hogy „KELL!” Hiszen ő még nem akart gyereket!

Szandi: Hat éves volt Blanka, mikor megszületett Csabus. Ilyenkor szokták mesélni az anyák, hogy együtt pelenkáznak a nagyobbal… Valószínű, ilyenkor a szülő picit görcsösen is össze akarja terelni a gyerekeket, és az már nem jó. Annyit segítsen a hat-nyolc-tíz éves, amennyi neki jól esik, mert hagyni kell őt a saját életkorának megfelelően élni. Eszembe jutott egy film - egy kamasz fiú a haverjaival volt éppen, és a szülő kiabálva hívta fel, hogy mikor jössz már haza?! A gyereknek cseppet sem volt kedve elindulni… Főleg azért, mert így „kérték”. Elgondolkoztam ezen - én biztos azt mondtam volna, hogy „Kicsikém együtt fogunk vacsorázni, úgy hiányzol, úgy szeretném, hogy ha itt lennél velünk! Haza tudnál érni?” Biztosan sokkal kedvesebben szólnék…

Szandi: Akkor lehet, hogy azt mondanám, hogy rendben, de legalább tudja, hogy hiányzik és gondolunk rá…

Riha Zsófi: Ez ott kezdődik hogy megtanítom kompromisszumot kötni. Tehát mint egy jó coach kell a konfliktusokat is végigvezetni. Nem bíróként kell eljárni. Arra tanítom a gyerekemet, hogy mindennek van megoldása. Akár egy ilyen helyzetben is. Rendben van, hogy most nem jössz haza, de holnap ugye velünk leszel? Mint a mérleg két serpenyője – kiegyenlítődnek a dolgok. Ha ehhez szokik hozzá, akkor kamaszkorban nincs akkora dac és ellenállás.

Szandi: Én annyira szomorú lennék, ha kicsit is negatív érzései lennének a gyerekeinknek velünk kapcsolatban. Gondoljatok bele, hogy az a szerencsétlen kamasz mit érez egy ilyen helyzetben. Hazamegy, duzzog, és utálja, hogy ott kell lennie. Szülőként az jó? Még akkor is, ha látszólag az lett, amit az anyja akart…

Szandi: Nemrég négy előadásom volt egy nap, de mielőtt elindultam megfőztem, rendet raktam, és közben megkértem a fiúkat hogy szedjék össze a szemetet. Kértem ötször… Aztán hatodszorra azt mondtam: „Gyerekek, nem szeretnék parancsolgatni, sem kiabálni, legyetek szívesek és szedjétek össze. Tudjátok, hogy mennyit fogok ma dolgozni.” És megértették… Odajöttek, és mosolyogva megcsinálták. Ha rájuk parancsoltam volna és kiabálva odahúztam volna őket, biztosan duzzogva tették volna és nem szeretettel.

Szandi: Nekem csodálatos, önfeláldozó anyukám van. Mindig mindenkit előrébb helyez önmagánál. Csak ad, ad, ad és sosem kér. Ez szerintem túlzás, és ő is tudja magáról, de nem tud másmilyen lenni. Fantasztikus ember az édesanyám. Volt egy apukám, aki sajnos 16 éve nincs már közöttünk, ő is egy karakán, szuper ember volt, de nagyon makacs és konok… Öt éven át tiltott a Csabitól. Tőle sokat tanultam arról, hogy így nem lehet. Attól hogy deklarálsz valamit, az még nem úgy lesz.

Szandi: Felesleges volt a tiltás, és én tanultam ebből. A lényeg az, hogy szeressük a gyereket, hogy őszinték legyünk és ezt viszont is elvárjuk. És azt hiszem, a következetesség még, ami nagyon fontos.

Szandi: Azt szoktuk mondani, hogy sokszor kell Mátyás királyt játszani… Elmondom én hogyan csinálom. Először is megpróbálom magam nem felidegesíteni, mert teljesen felesleges. Megpróbálok tanácsokat adni, észérveket mondani, és ha hatástalan, akkor legyintek egyet és azt mondom – oldjátok meg! Megyek a dolgomra…

Riha Zsófi: Van olyan helyzet, amikor rájuk kell bízni. Minden veszekedésnek ugyanaz a dramaturgiája. Létezik egy csúcspont és utána jön a lecsendesedés. Sokszor a szülők a csúcspontnál nem bírják tovább a gyerekek veszekedését és akkor nyúlnak bele. Az a legrosszabb. Persze nyilván a testi épségükre vigyázni kell, de amúgy jobb hagyni őket. Majd jönnek és szólnak, ha kell a segítség. Ebben is fontos, hogy a szülők közti konfliktusnál a gyerekek mit látnak? Ők miként vitatkoznak? És ott van még a destruktív jogosultság. Ha az apa verte a nagyfiút, akkor a nagy verni fogja a kicsit…

Riha Zsófi: Sok szülő hozza hozzám a gyerekét és közben hangsúlyozza, hogy „én jó anya vagyok!” Mindig vissza szoktam pattintani ezt a mondatot… Majd nagykamaszként vissza fog neked jelezni a gyereked, hogy jó anya voltál-e. Ha majd szívesen megy haza, ha nem támad, nem lesz drogos, nem lesz anorexiás – amik mind jelzések a külvilágnak… Mindig a gyerek adja meg a választ arra a kérdésre, hogy milyen anya valaki. Eljön a pillanat, amikor egyszer csak tükröt tart…