Lélekbúvár: Kellenek a kihívások - Szily Nóra műsora

Kokó: Nemrég meghallgattam Ganxsta Zoli Telepi gyerekek című számát, és visszagondoltam a Pongrácz telepre… Rádöbbentem, hogy az egész életem arról szólt, hogy álmodoztam. Tudom, durva, amit mondok, de szerintem ha valaki elengedte az álmait, vagy nem álmodik, gyakorlatilag már meghalt, csak még nem temették el… Álmok nélkül felesleges élni. Nekem már gyerekkoromban volt jó pár. Először persze nem az olimpiai bajnoki cím, mert az akkor még elérhetetlennek tűnt. Masiniszta akartam lenni, aztán rendőr, katonatiszt, űrhajós..., de ez utóbbi kizárólag Farkas Bercinek jött össze. Én tovább keresgéltem, aztán amikor rátaláltam az ökölvívásra, és megértettem, hogy mit is jelent az olimpia, meglett a legnagyobb álom. Attól kezdve abba az irányba mentem. Amikor végre elértem, valóban jöhetett volna egy kiüresedés - volt is talán egy rövid ideig - de akkor keresni kell megint egy új célt!

MKI: Gyakran elveszíthetjük a motivációnkat. Elég csak arra gondolni, hogy ha valaki fogyókúrázik, és elhatározza, hogy a következő fél évben lefogy 10 kilót, aztán az első 50 deka mínusz után örömében kieszi a hűtőszekrényt. Szerintem ha az álmainkat lebontjuk apró, kicsi célokká - mit szeretnék elérni négy perc múlva, négy nap múlva, négy hónap múlva, négy év múlva (persze haladhatunk ötösével is) -, akkor sokkal könnyebben tudunk haladni.

Kokó: Így van, és ezért nagyon fontos, hogy az ember célkitűzései reálisak és megvalósíthatóak legyenek. Lépcsőfokonként haladva valóra válthatóbb cél, és minden egyes megtett lépés lelki nyugalmat ad, még akkor is, ha esetleg a főcél nem sikerül. Ha nem nyertem volna meg az olimpiát ’96-ban, mert lett volna nálam akkor épp egy mentálisan felkészültebb vagy tehetségesebb bunyós, én akkor is nyugodt lettem volna, mert laza lélektartással mentem ki. Nem az eredmény a legfontosabb, hanem végigmenni az úton. Az utolsó New York maratonomon 8600. lettem. Nem nagyon tudok elképzelni más sportot, ahol ennek a helyezésnek úgy örültem volna, mintha én nyertem volna. De mivel a célom nem az volt, hogy győzzek, hanem hogy egyszerűen csak célba érjek, megcsináljam - ez ugyanazt az örömet és lelki békét hozta el nekem.

MKI: Ami hirtelen eszembe jut, hogy találj magadnak egy energiabankárt. Az energiavámpírokat mindannyian ismerjük. Miért ne kereshetnénk olyan valakiket, akik átmenetileg adnak nekünk energiát. Ez lehet a régi osztályfőnök, egy régi kolléga, vagy valaki, akivel nagyon régóta nem találkoztunk. A másik, ahogy István mondta - reális célokat tűzzünk ki, bár nem baj az sem, ha vadnak tűnik az álom. Az olimpiai bajnoki cím is az lehetett az elején…

Kokó: Ha labdarúgásban szerettem volna világbajnok lenni, az megvalósíthatatlan lett volna, hiszen hiába tettem volna meg mindent érte. Ezért mondom, hogy az embernek a körülményeit, a lehetőségeit, a tudását, a hozzáállását látnia kell.

Kokó: Igen, nagyon fontos. Egyébként nekem volt két fontos jelmondatom is – bár az életvezetési tanácsokat és az idézeteket alapvetően nem szeretem… Az egyik: „Olyannak lenni, mint bárki más, és olyat tenni, mint senki más!” Ez még a boksznadrágomra is mindig fel volt varrva. A másik: „Úgy bízz magadban, hogy ne legyen szükséged senkire!” Ezt most is viszem magammal, miközben persze nagyon sokan segítették a pályafutásomat. Öcsi bácsitól kezdve rengetegen voltak mellettem, olyanok is, akiket nem láttak az emberek, de én tudtam, hogy számíthatok rájuk. Viszont mindig úgy éltem az életem, hogy igazán ne függjek senkitől és semmitől. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek példaképeim, vagy olyanok, akire felnéznék. Nem is biztos, hogy ismert emberek. Inkább hétköznapi hőseim vannak. Van egy barátom, aki 170-180 kilóról fogyott le most 120-ra és ő is ironman. Vannak olyan bunyósok, akiknek elképesztő módon imádtam a stílusát és rajongva tudtam nézni órákon keresztül videón a mérkőzéseit. Nem azért, mert úgy akartam bokszolni, ahogy ők, csak elismertem a tudásukat. De erőt tudtam meríteni olyanokból is, akik nálam akár eredménytelenebbek vagy sikertelenebbek voltak.

MKI: Azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen arról beszélünk, hogy képesek vagyunk valamire, de arról még nem beszéltünk, hogy készek vagyunk-e rá? A képességen túl kell az is, hogy elkészültem, és igazán akarom! Ehhez komoly tudatosság kell. Akár ahhoz, hogy a szürkeségből kilépjek, és merjek nagyot álmodni. Képesnek lenni, késznek lenni és akarni.

MKI: A veszteségeinket különböző időzítésben, különböző fájdalomszinten, de nagyjából ugyanúgy éljük meg. Először nem akarjuk elfogadni azt, ami történt. Aztán haragszunk magunkra, bűnbakot keresünk, próbálunk hárítani. De nagyon érdekes, hogy amikor egy óvodában a kisfiúnak elveszik a kisautóját, és elkezd sírni, hisztizni és toporzékolni, semmivel sem történik más hatásmechanizmus benne, mint amikor felnőttként kinézünk a hatodik emeleti ablakból és nincs az autónk a helyén. Mások lesznek a következmények, de a belső reakciónk, a veszteségélmény ugyanaz. Ugyanaz a gyász kezdődik el, ugyanúgy nem akarjuk tudomásul venni, ami történt. És ebből a helyzetből akkor fogunk továbblépni, ha akarunk. Ezt jelenti „késznek lenni rá”.

Kokó: Lehet, hogy coachszemmel könnyebb megtalálni a magyarázatot. Én csak azt látom, hogy amikor valami probléma adódik – maradjunk az autós példánál –, amikor az enyémet elkötötték a garázsból, én nem estem pánikba, mint oly sokan, hanem rögtön a megoldást kerestem. Mit kell ilyenkor tenni, kit kell felhívni? Valamiért - és akkor persze nem láttam magam kívülről, de most így utólag visszanézve - rögtön a tevékeny ember jelent meg. Eddig minden, ami az életemben problémaként jelentkezett, aktivitást hozott elő belőlem. Nem önsajnálatot, depressziót és nem passzivitást.

MKI: Igen, de azt gondolom, sokat tudunk saját magunkon is segíteni, különösen akkor, hogyha megtanuljuk azt, hogy mi az, ami minket a komfortzónából úgy mozdít ki, hogy már a pánikzónába kerülünk. Ha ezt a történetet lefordítom – komfortzóna az, hogy beszállsz az autóba reggel, és elmész edzésre.

Kokó: Normális állapot, megvan az ember autója. Ott van a garázsban, ahol annak lennie kell.

MKI: Igen, ez egy teljesen normális állapot. Szerintem mindenkit más visz ki a komfortzónából. Kérdés, hogy hova? Te a tanulási zónába léptél, és azonnal jól cselekedtél. De van olyan helyzet, amikor a pánikzónába kerülünk, vagyis már nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Hogyan tovább? Valakinek elég ehhez, hogy ellopják a kerékpárját, az autóját, lehet, hogy valakinek a munkája elvesztése vagy egy nagy veszteség okozza a kibillenést. Mindannyian mások vagyunk. Biztos, hogy van a reagálási időnek egy szakasza, amikor az emberre rátör a kétségbeesés, és adott esetben kell a segítség. Ez lehet egy coach, egy mentor, egy jóízű beszélgetés egy baráttal… Előfordulhat, hogy hónapok kellenek. Az életemben történt olyan haláleset, amikor 3-4 hónapon keresztül nem tudtam a lakásból sem kijönni. Tragédiának éltem meg, ami megbénított. De utólag ezekből a helyzetekből is erőt tudunk meríteni. Azt kell mondanom, hogy ezek a történetek, amik az életünkben igazi mélypontok voltak, később áldások tudnak lenni. Segítenek abban, hogyan váljunk később késszé.

Kokó: Én már másnap a helyére tettem. Beraktam abba a 320 meccsbe, amiből ezzel együtt 15-öt elvesztettem. Hogyha komplexen nézem, akkor nincs ezzel semmi baj. Ha kiragadom, és csak ezt az egy világbajnoki döntőmet vizsgálom mindabból, amit végigcsináltam, akkor azt mondhatnám, hogy egy kudarcos pályafutás van mögöttem. De ha azt nézem, hogy az egyetlen olyan európai ökölvívó vagyok, aki minden létező címet megnyert, és ezzel a 320-ból 15 vereséggel majdhogynem a legeredményesebb magyar ökölvívó vagyok, akkor nincs ezzel semmi probléma. Ez megint csak szemlélet kérdése. Én így szemlélem, persze sokan másként teszik. Egyébként a komfortzónára visszatérve, szerintem ott nem is sejtjük, hogy micsoda erő rejlik még bennünk. Amíg az ember nincs kényszer hatása alatt, addig nem tudja, hogy mennyi mindenre képes még… Ez a kényszer lehet az, hogy el kell tartanod a családodat, vagy hogy a munkahelyed miatt meg kell tanulnod angolul, esetleg meg kell szerezned egy képesítést… Ha van egy kényszer, és van bennünk akarat, az visz előre. Nem tudom, hogy ezt ki lehet-e fejleszteni, vagy genetikailag hozza magával az ember, de hogyha ez nincs meg, akkor nem tudom, hogy kívülről lehet-e bárkit motiválni.

MKI: Folytatnám Kokónak a gondolatát, és eszembe jut egy székely vicc. A székely fiatalember hazaviszi a lányt első alkalommal a szülői házba. Vasárnap van, családi ebéd. Leül mindenki, az asztal alá betelepszik a kutya, és egy idő után elkezd vonyítani. A lány ránéz a fiúra, de az megrántja a vállát, és nem történik semmi. A kutya tovább vonyít. Egy idő után a lány odaszól a leendő apósának: Hát, apuka, vonyít a kutya. – Na és, hadd vonyítson! – Na de hát miért vonyít ennyire? - Kiáll az asztal lábából egy szög, és az nyomja az oldalát. – De akkor miért nem kel fel? - Ja, hát annyira nem nyomja…

MKI: És addig, amíg az a szög nem nyom annyira minket, hogy változtassunk, lépni akarjunk, hogy a szürkeség helyett színeket vigyünk az életünkbe, addig nem is fog megtörténni. Belső motiváció nélkül nem megy, de külső ösztönzéssel nyilván lehet élénkíteni a saját késztetésünket. Már volt szó a félig tele – félig üres pohár szemléletéről… Azt tényleg nem szabad elfelejteni, hogy a pesszimizmus hangulat, az optimizmus pedig akarat. Pesszimistának lenni és azt mondani, hogy én erre képtelen vagyok - nagyon könnyű. Néha kell ez az önsajnálat, egy kis empátiát adni magunknak, de utána azt, hogy „akarjam” - nem lehet kikerülni. De ez tényleg fejben dől el. Igen, kell, csinálom, gyerünk!

Kokó: Ha tanácsolhatok valamit - a legkönnyebb a sportban megtalálni az inspirációt. Mindenkinek meglehet a saját maratonja, tehát amikor úgy érzi, hogy minden összedőlt körülötte, akkor húzza föl azt a futócipőt, menjen ki, és fusson 65 métert!

Kokó: Azért mondtam a 65 métert, mert mindenkinek más a mérce. Nekem, mondjuk 65 kilométer, másnak lehet, hogy 650 méter… Fusson egy nagyot, menjen haza, zuhanyozzon le, finomabb lesz a pörkölt is, egész biztos! Másnap legyen a táv kicsit hosszabb, és 1-2 hét alatt rátalálhat bárki arra az érdekes élményre, amit csak akkor tud az ember megélni, ha ezen az úton végigmegy. Nem biztos, hogy a futás a megoldás, lehet hogy az úszás vagy a biciklizés. Olyan apró álmokat tudunk a sportban megvalósítani, amiket szinte sehol máshol… Persze én nem is nagyon kerestem.