Lélekbúvár: a digitális tér veszélyeiről - Szily Nóra műsora

F.R: Okostelefonból három, televízióból kettő, de egy már nem üzemel. Két laptopunk van - egy nekem és egy a férjemnek. Táblagépünk nincs, egyet kaptunk, de eltörött. Inkább olvasókat használunk.

K.É: A kutatások azt mutatják, hogy a családok néha saját gazdasági határaikat és lehetőségeiket meghaladóan biztosítják a gyerekek számára azokat az informatikai eszközöket, amelyeket ők maguk gyerekkorukban nem használtak, hiszen még nem is léteztek.

K.É: Ez sokak számára természetes vagy hiteles nézet. Több könyvet is tudnék említeni, ami ilyen címmel jelent meg. „Elveszett gyerekkor”, a „Gyerekkor vége”… Azon a megfontoláson alapultak, hogy a képernyő sok mindent megjelenít a gyerekek számára, amiket évtizedeken keresztül próbáltunk elzárni előlük.

K.É: Igen, az egyik szerző úgy fogalmaz, hogy eljött az új középkor. Akkoriban a szülők elvitték magukkal a gyereket kivégzésre, ott aludt a fürdőszoba nélküli házban a szülők között az ágyban - vagyis tanúja volt mindennek. Most ugyanígy van. Láthat kivégzést a képernyőn, és ha nem is a szüleit, de megfigyelhet másokat egészen intim jelenetek közben. Ezért a „második középkor” elnevezés. Hogy így van-e? Azt kell mondanom, hogy ez az, ami csak rajtunk, felnőtteken múlik.

F.R: Annak idején úgy voltam a konnektorokkal is, hogy nem dugaszoltam be, hanem inkább elmagyaráztam a gyereknek, hogy miért veszélyes. Szerintem csak így lehet hosszú távon megtanítani őket bármire. Éppen ezért a számítógép használatát sem tiltom, hanem elmagyarázom annak a veszélyét, hogy ha valaki éjjel-nappal a számítógép előtt lóg, vagy koordinálatlanul és nem tudatosan használja a gépet. Szoktam hallani szülőket: az én gyerekem nem néz televíziót... Dehogy nem néz! Csak mostanában ciki bevallani. Az enyém is szokott nézni, de megszabom, hogy mit és mennyit.

K.É: Legalább 3 fontos dolog jut eszembe mindazzal kapcsolatban, amit mondtál, és amivel abszolút egyetértek. Az egyik az, hogy ez a számtalan kütyü, ami körülveszi a gyerekeket, nem az égből pottyan, hiszen ott van a családban és a felnőttek használják. Ahogy nem adunk külön villát és kést a gyerek kezébe, hogy megtanuljon enni az asztalnál, hanem együtt eszünk és szépen elsajátítja – ugyanez történik ezeknél az eszközöknél. Nézünk tévét, használjuk a telefont. Az a családfő, aki egész nap a tévé előtt ül, nyilván olyan mintát mutat, ami kapcsán nem is érdemes arról beszélni, hogy mit engedünk meg egy gyereknek vagy mit nem. Ez az egyik. A másik a „digitális bennszülött” és „digitális bevándorló” kérdés. Úgy szokták megfogalmazni a felnőttek aggályát, hogy kicsit elveszettek, hiszen a gyerekek mindenhez gyorsabban és jobban értenek. Ez a technikai ügyességet illetően igaz, más tekintetben viszont tökéletesen hamis. A világban mi vagyunk a bennszülöttek. Mi élünk régebb óta, nekünk van tapasztalatunk, tehát mi tudjuk azt, hogy mi veszélyes, mi lehet túl sok… Sok mindennel tisztában vagyunk, és ez független az sms gyorsaságától, vagy hogy mennyi idő alatt találunk meg valamit az interneten. Ezt a biztonságot a felnőtteknek nem szabad elveszíteni, és fogni kell a gyerekek kezét. A harmadik, amit mondtál, és ehhez kapcsolódnék még, hogy nem tiltasz semmit, inkább elmagyarázod. Elvben egyetértek, gyakorlatban azt mondom, hogy gyereke válogatja. Ebben a szülő gyerekismerete lesz a tájékozódási pont. Mikor lehet abban bízni, hogy nem nyúl bele a konnektorba, hogy nem fogja bekapcsolni a sütőt, hogy nem fogja nézni azt a csatornát, vagy a neten azt az oldalt, amit nem szeretnék - ez a szülő-gyerek közötti bizalom kérdése. Ehhez figyelem kell, ami mögött a legfontosabb a szülői szeretet.

F.R: Gyarmati Andreától tanultam, hogy a határokat úgy kell megszabni, hogy ne fix korlátok legyenek, hanem rugalmas szabályok.

K.É: Szabály kell, mert biztonságot ad a gyereknek. De ahogy mondod, ez ne esztelen, rigid, hanem rugalmas korlát legyen. Időnként meg lehet engedni olyat, amit máskor nem. Most születésnap van, most tovább lehet játszani. Ma egy olyan műsor van, ami nem ér véget 8-kor… Tehát vannak ebben rugalmasságok, de valamilyen keret mégis létezik.

F.R: Van egy egészen különös, friss élményem. Horvátországban nyaraltunk és a mellettünk lévő asztalnál egy kb. 8 hónapos babát etettek. Ülni már tudott, viszont valószínűleg nem lehetett túl jó étvágya, ezért mindenfélével megpróbálták elterelni a figyelmét arról, hogy eszik. Legnagyobb döbbenetemre, az apuka elővett egy táblagépet, berakott egy rajzfilmet és a gyerek azt bámulta bambán, amíg az anyuka etette… De továbbmegyek, olyan csörgőt lehet kapni, ami olyan, mint a mobiltelefon, létezik már 2-3 éves gyerekeknek műanyag laptop… Mintha megalapoznánk a függőséget.

K.É: Egy gyereknek a játék nem azért érdekes, mert hasonlít egy telefonra, hanem azért, mert információkat hordoz. Például lyukacsos, színes, más a hangja, az anyaga… Egy gyerek a kulcscsomóval is sokáig el tud játszani. A tárgyak sokfélesége adja az érdekességet. Amit pedig horvátországi papa tett, az visszaélés egyfajta természetes reakciónkkal, ami születésünktől megvan. A vizuális ingerek dominanciája és vezető ereje, ami bennünket is csapdába ejt. Hányszor fordul elő, hogy megnézünk olyat, amit nem akartunk, de fogva tart a látvány?

K.É: Térjünk vissza a kés, villa példájához. Azokat sem adjuk oda csecsemőjáték gyanánt. Azt a környezetet mi építjük ki, amiben a gyerek kipróbálhat dolgokat. Ugye, könyvekből könnyű válogatnunk, hiszen legalább 6-7 éves koráig mi olvassuk föl az átlag gyereknek a történeteket. De ezek vizuálisan sokkal korábban elé jönnek. Miért akarnánk, hogy azt, amit nem olvasnánk föl, mert úgy gondoljuk, hogy nem jó, nyugtalanító, nem neki való, azt mégis lássa? Úgy kellene gondolkodnunk, hogy milyen élményeket akarunk mi biztosítani neki. Ahogy ruhát, cipőt veszünk, vagy amilyen étellel kínáljuk, ugyanúgy a vizuális táplálékot is válogassuk meg!

F.R: Például hogy mit kommunikálunk magunkról. Például fiatal lányok milyennek láttatják magukat az interneten keresztül, és hogyan alakítanak ki így párkapcsolatot? Gyakran egy hazugságvilágot építenek fel.

K.É: Ez az internetes, az online identitás tulajdonképpen lehet más, mint a valós, az offline személyiség. Mutathatom magam olyannak, amilyen nem vagyok, vagyis megjelenhetek egy olyan álarc mögött, ami nem valós. Ezzel kapcsolatban, azt gondolom, hogy egy gyereknek nincs tapasztalata, ezért muszáj segíteni neki. Tudnia kell, hogy ezeknek a dolgoknak milyen következménye van. Nevezhetjük internetes etikettnek. Érdemes gyakran feltenni a gyereknek a kérdést: „Te mit szólnál ahhoz, ha…?”

F.R: Tanítok kamaszokat, 14-18 éves gyerekeket és nagyon megváltozott az egymás közötti kommunikáció. Hogyha elmegyek például vidékre tanítani egy olyan közösségbe, akiket nem ismerek, azt veszem észre, hogy nehéz elérnem, hogy a szemembe nézzenek. Úgy kommunikálnak már egymással, hogy szinte nincs szemkontaktus, nincsenek gesztusok. Annyira el tud torzítani egy beszélgetést például, ha csak sms-ben történik…

K.É: Ez nagyon jó példa. Magam is szoktam mondani, - részben tanítványaimnak, de bárkinek, aki korosztályilag kicsit is érintett - hogy sose szakíts sms-ben. Nagyon jól tudjátok, hogy a kommunikációban a verbális rész milyen kevés és milyen sok a gesztus, a mimika, a testbeszéd szerepe a közlésben. Oly sokféleképpen mondhatjuk ugyanazt a mondatot! Amit nagyon hangsúlyoznék - az egész online világ, az internet, a média nem szól másról, mint ugyanarról a szociális világról, amiben élünk. Ugyanannak a szabályai, ugyanannak az etikai elvei érvényesülnek ott is. Most már szakirodalmi példák vannak, hogy a papa kényszerül magyarázkodásra, mikor a gyerek, akit a papa megró, mert iszik, dohányzik, bulizik és részegen jön haza, megtalál egy képet a neten… Vagyis, hogy ezek a digitális lábnyomok maradandóak. Miért gondolna tapasztalat híján egy tizenéves lány arra, hogy amit kitesz magáról, az ott marad. És amikor majd állásért folyamodik és ott egy fotó róla meztelen felsőtesttel, akkor esetleg az a munkahely azt mondja, hogy köszönöm, inkább nem. Meg kell tanulni, hogy a hosszú távú hatásra is gondoljon az, aki ilyen területen nyomot hagy.

F.R: Általában nincs, mert a fiam heti ötször vízilabdázik, de előfordult már, hogy két napig ki se lehetett robbantani a barátjával a számítógép elől. Életbe lépett a rugalmas szabály – oké, most lehet, aztán holnap lemegyünk a Balatonra és ki se fog jönni a vízből. Így belefér.

K.É: Egyrészt. Másrészt van egy aranyszabály: „Légy érdekesebb, mint a kütyü”! Mint szülő. Tudj olyan élményeket nyújtani, ami nem ezzel összefüggő, de érdekes. Ez nem egy mindennapi és nem minden percet kitöltő dolog. De legyél vonzó!

K.É: Ennél jobb példám van. Hétéves falusi kisgyerekekkel készítettünk interjúkat és ott derült ki, hogy hazamenve a másodikos gyerek elbúcsúzik az iskolatársától, aki a szomszéd házban lakik, és a léckerítésen át integetett: Szia, akkor majd chatelünk! Itt igaziból az íze érdekes a dolognak.

F.R: Hát, ez most trend!

K.É: Ez most kipróbálandó, megélendő.

K.É: Az biztos, hogy nem tudunk általánosítani. Annál a gyereknél, aki lelkileg rendben van, akinél az otthoni háló stabil - nincs miért aggódni. Ki fogja próbálni ezt is, chatel, ott lesz két napig bezárva a szobába, de nem lesz baj, ha az alapok megvannak. Akkor lehet veszélyes ennek a világnak az ereje és a beszippantó hatása, amikor ezek az alapok lazák vagy hiányoznak. Amikor csak ott talál figyelmet, ott találja meg azt, ami érdekli… Például a magyar fiatalok a felméréseink szerint skalpokat gyűjtenek az ismerősök számával.

F.R: Persze, és nem csak a fiatalok.

K.É: Más országokban nem ezt látjuk. Ott nem hajtanak az ismerősök számára…

F.R: …és hogy hányan lájkolták a posztomat.

K.É: Igen. Remélhetőleg ezt ki fogjuk nőni…

F.R: És ha most kimegyünk a stúdióból, csinálunk gyorsan egy szelfit magunkról és világgá kürtöljük, hogy milyen jót beszélgettünk!

K.É: Igen. A tájékozódás lehetőségében egy csoda történt, de a hitelesség megméretése, az utánanézés, az ellenőrzés egy létfontosságú elem. Ezt se feledjük! De egyébként a dolog isteni jó!