Rékasi Károly: "Értékén akarom kezelni azt a boldogságot, amire rátaláltam"

Szerintem rengeteget ártunk a gyerkőceinknek. Sok mindenre nem tanítjuk meg őket, mert a legjobb szándékkal igyekszünk mindent megadni nekik. Nem gondolunk bele, hogy ez néha hiba. Nem mutatjuk meg a „-tól -ig"-et, vagyis a határokat. Azt hisszük, hogy amit a gyerek akár csak el tud képzelni magának, azt oda kell tennünk, mert akkor vagyunk jó szülők. Pedig nem.

Így működtem, de ma már nem. A lányom esetében még ez volt jellemző rám is. Pontosan tudom, hogy ha egy ünnep kapcsán volt 10 egység, ami befektethető - akár a figyelem, törődés, utánajárás vagy bármi más -, akkor abból 8 egység fordítódott a gyerekre, egy-egy egység pedig az édesanyjára és magamra.

Mivel a fiam is nagyon sokat segített abban, hogy előrelépjek és fejlődjek, és a nyáron történt kis huncutság is besegített - már másképpen történik. Régen az okozott problémát a családi életünkben, hogy amikor még csak egy gyerekünk volt, és a mamája javaslatokat tett arra, hogy menjünk el kettesben valahova, éljünk át közös élményeket, akkor én a legtisztább hittel azt mondtam mindig, hogy nem, hisz hárman vagyunk, nekünk együtt kell mindent megélni. Ma már pontosan tudom, hogy hibáztam. Meg kell adnunk a társunknak és magunknak azokat a helyzeteket és pillanatokat, amik csak a kettőnké. Az elmúlt pár hónapban sok időm volt gondolkodni, és ez az időszak megerősített abban, hogy nem vágyak kellenek, hanem megélt pillanatok. És nem tárgyak kellenek, hanem élmények. Azokat kell gyűjtögetni, hogy aztán amikor majd egyszer az elmenetel előtt az ember fekszik az ágyban, sorjázhassanak az emlékei.

Igen, annak a csendjében. Ne azok a gondolatok gyűljenek össze és halmozódjanak, hogy milyen jó lett volna ezt meg azt megcsinálni, megnézni vagy megízlelni. Nem! Az a dolgod az életben, a Jóisten azért rakott ide a földre, hogy élményeket szerezz. Tudod, hogy miért? Azért, mert ha élményeid vannak, akkor van mit megosztanod a számodra legfontosabbakkal. Mindazokat a jó érzéseket, amik az élményekből fakadnak. A társaddal, a szülőddel, a gyerekeiddel, a testvéreiddel. Nem egy emberrel, hanem többel. Igenis élményeket kell összegyűjteni, mert az azokból fakadó jó érzések közös örömöt jelentenek.

Igen, megfelelni nagyon fontos volt nekem. Nézd, én egy alkalmazott vagyok. Az alkalmazott a sor végén áll. Ezzel semmi bajom nincs, nagyon örülök, hogy valamilyen sorhoz tartozhatok. De ha tovább gondolom, akkor motort is azért használtam, hogy mindenhova odaérjek, és el tudjam végezni mindazt, amit rám bíztak, mert leginkább ez számított. Valamennyi újabb megbízás visszajelzés is egyben. A József Attila Színházba annak idején egyetlen főszerepre hívtak, és most, ha nem következett volna be ez az autós-motoros találkozó, már tíz szerepet játszanék. Számomra ez elismerés. Hisz valószínűleg alkalmasnak tűntem arra, hogy feladatokat bízzanak rám. Mindenekfölött fontos volt az életemben a megfelelés. De ez is átrendeződött, megváltozott bennem.

Minden feladatomat a szerint ítélem meg a továbbiakban, hogy abból valamilyen szegmensben tudok-e profitálni szakmailag, művészileg, vagy akár anyagilag. Kell, hogy találjak egy választ arra - miért csinálom? Miért veszem el az időt a gyerekemtől, a társamtól, miért veszem el az időt az anyukámtól vagy a tesómtól, bárkitől, akár önmagamtól? És nem kell hosszú magyarázat. Tudok-e tőmondatban válaszolni? Vagy legalább egy rövid bővített mondatban. A szakmámban, a karakterek meghatározásánál már régóta így gondolkodom, de azokon túl bebújtam a mögé a magyarázat mögé, hogy akkor végzem jól a munkámat, ha még több munkát adnak, aztán még többet. És nem volt megállás.

De ez egy önátverés! Le lehet élni így egy életet, de aztán mi lesz? Én inkább emlékezni szeretnék, ezért mondtam, hogy élményanyagot szeretnék gyűjteni.

Képzeld, már megy! És nagyon jó érzés! Kimondok egy nemet, és utána szép kényelmesen hátra dőlök.

De.

Nem tudom. Ezt kiütötte belőlem az autó.

Tényleg lehet, hogy ez történt. Nincs ilyen félelmem. Tudod, miért? Bízom benne, hogy ez alatt az 53 év alatt megismertem már magamat annyira, hogy tudom, nekem mi jó, és mi nem. Tudom, hogy mi az, ami előrevisz, és mi az, amit pedig csak úgy megcsinálok. Bízhatok már annyira saját magamban, hogy tudom, jól döntök.

Képzeld, annyit kellett feküdnöm, hogy hátul kikopott a hajam, és egy darabig volt egy kis kopasz folt a fejemen. És amíg a hajad kihullik, kikopik, hát, jut időd gondolkodni bőségesen.

Nagyon jó magyarázatokat találsz. Az ember ámítja önmagát. Elmondom, hogy miért. Erre is most jöttem rá. Szerinted régen én el tudtam volna képzelni olyan életformát, mozgásmódot, amit most élek? Hogy alig tudok fölmenni a lépcsőn bot nélkül? Nem! Hogy nem tudok feküdni a jobb oldalamon? Nem! Most viszont örülök minden apróságnak – például amikor kétmankósból átminősültem egymankóssá. Aztán amikor egymankósból átminősültem egy görbe botossá. Most pedig már tudok menni bot nélkül! Na jó, még nem mindenhol van jó helyen a korlát. De mégis. Elképesztő, hogy mennyire lehet örülni ilyen apró, jelentéktelennek tűnő dolognak is. És milyen büszke tudok lenni rá! Képes vagyok elhitetni magammal, hogy ez mekkora nagy királyság.

Most is képes vagyok megcsinálni, már azon dolgozom. Benne van a telefonomban a fotó, hogy milyen akarok lenni tavaszra. Ezen dolgozunk a személyi edzőmmel hetente négy alkalommal, mert vissza fogok kerülni a színpadra! Három évembe tellett, hogy elérjem azt, hogy tíz darabban játsszak. Tudod, milyen jó érzés volt ez Jászberényből, a lovas kocsiról? És tudom, hogy újra ott leszek teljes értékűen. Mert összerakom magam. Csak közben sok minden másban kell változtatnom. Arra jutottam, hogy ki kell tűzni fő irányokat. Nem apró elágazásokat, nem deltatorkolatot kell kialakítani, hanem egy tölcsértorkolatot. És abba kell az energiákat tenni, nem pedig szétforgácsolódni.

Nem a 10 szerep kell nekem, hanem az a helyzet, amikor bíznak bennem, és számítanak rám. Jelen pillanatban én a színháznak problémákat okozó ember vagyok. „Be merjünk-e rakni egy előadást vagy ne? Kiírhatunk a következő hónapra, vagy még nem vagy olyan állapotban?" A cél tehát nem a tíz szerep, hanem hogy újra meglehessen a bizalom és a biztonság. És ehhez már nem akarok száguldani. Nem akarok egyik sorból rohanni a másik sorba. Tilos.

Igen. Most már jóval higgadtabb vagyok. Ezt a figyelmeztetést nagyon komolyan vettem, ugyanis nem ez volt az első, de erre is csak közben jöttem rá. Januárban volt egy vállműtétem, egy szalagszakadásom. Akkor mondta egyik kollégám, hogy „Persze, mert sokat vállalsz". És ez akkor elment a fülem mellett. Most ugrott be, amikor kopaszra feküdtem a fejemet, hogy hülye Rékasi, ez el is hangzott! Az egyik kollégád mondta is, hogy sokat vállalsz. Érted? És azt én meg sem hallottam, hanem rohantam tovább. Ezek mára igenis átértékelődtek. Ezért nem fáj, amikor nemet mondok, sőt jó érzéssel tölt el. Nem az, hogy visszautasítok valamit, hanem az, hogy tudok úgy működni, ahogy hiszem, hogy kell. Mondok még egy példát. Egészen eddig úgy mentünk nyaralni, hogy elszaladtunk, amikor adódott rá idő. Most még csak a karácsony közeledik, de én már szóltam a nyaralásszervezőnknek, hogy nyáron mikorra tervezzen meg nekem két hetet. És már elküldtem a színházba, a stúdióba – mindenhova -, hogy mikor szeretnék szabadságra menni.

Soha. A másik, hogy egy hét lesz ebből a három gyerkőccel, tombolós, csúszdázós őrület, aztán pedig egy hetet kettesben töltünk a párommal, talán hajókázni fogunk egy francia csatornán.

Igen, és abban mindent eljátszunk, amik és akik vagyunk, amilyen utat bejártunk. Azt hiszem hogy az életemben én már értékén akarom kezelni azt a boldogságot, amire rátaláltam. Ugyanis ez nem jár az embernek. Sokan soha nem találkoznak ezzel. És ha valaki abban a különleges helyzetben van, hogy a Jóisten vagy a sorsa jóvoltából megtapasztalhatja, akkor meg kell tanulnia.

Igen. Sok minden változott. Ez a balettest rengeteg mindenre megtanított.

Miért, jobb ha balesetnek hívom? Nekem egy dolgom van, és az nem az, hogy visszafelé jajgassak, és tudod miért? Mert akkor nem látok előre. Csak a tapasztalásokat viszem tovább. Nehezen viseltem, amikor Hévízen a rehabilitáción az emberek a sokéves panaszaikat hajtogatták, és szinte jól érezték magukat a betegségükben. Én képtelen lennék erre. A pszichológus azt mondta, hogy hagyjam magamban felnőni, megerősödni a betegségtudatot. Egy frászt! Nem beteg vagyok! Volt egy balettest – és slussz. Ennyi. Én nem azért voltam ott, mert beteg vagyok, hanem azért, mert meg akarok gyógyulni.

Erről nem szeretnék beszélni. Emlékszel arra a mesére, amikor a farkas könyörög a kismalacnak, hogy csak az egyik lábát engedje be az ajtón melegedni? És abban a pillanatban, amikor a malac résnyire nyitotta az ajtót, elbukott. Némiképp én is így jártam, sokáig azt hittem, hogy nyitnom kell az ajtót. Aztán rájöttem, hogy magam is átjáróházzá váltam.

Igen, mert tudom, hogy mennyi fájdalmas élményt hozott. Tehát most azt mondom, hogy eddig, és ne tovább! Értem, és tisztellek, az a dolgod, hogy bizonyos dolgokat megkérdezz. De biztos vagyok benne, hogy már elhiszed: én tényleg újrarajzoltam a határokat.

A felosztás úgy változott, hogy ma már négy a gyerekeké, kettő az édesanyámé, kettő a testvéremé és kettő a társamé. És hogy hol vagyok ebben én? Megteremtem azt a helyzetet, hogy örülhessek az örömüknek. És ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Ez nem azt jelenti, hogy én magamat másod- vagy harmadrangba sorolom. Nem. Tudom, hogy az én mozgatóm az, hogy másoknak örömet tudjak szerezni, és ha ez sikerül, akkor én jól leszek.