Az apa is ember

"Ő is jól van, még varrják" - hangzik a válasz. És ekkor a férfi testét rázni kezdi a zokogás, az érzelem lávaként tör elő belőle. Nem szégyelli, had törjön. Hosszú másodpercekig nem tér magához. Aztán felocsúdva, szapora léptekkel követi a csecsemős nővért. Néhány perccel később pedig hüppögve, az egész szobát betöltő mosollyal, még félszegen, ügyetlenül tartva kezében csöppnyi kislányát, dúdolni kezd.

Egy év alatt 20 szülést, 22 baba világra jöttét dokumentáltuk a LifeNetwork Tv Jön a baba doku-sorozatában. És bár a műsor főszereplői az anyák, én most mégis az apákról szeretnék beszélni, mert apa is csak egy van.

Az egész ott kezdődik, hogy szerintem marha furcsa lehet, hogy az ember gyereke egy másik - még akkor is, ha az a szeretett nő - testében növekszik. A saját magváról, az életéről, a gyerekéről van szó, de tulajdonképpen a szeretés, féltés és a javak megteremtése mellett a várandósság időszakában, biológiailag passzív szerep jut a férfinak. Nő vagyok, nem tudhatom, mi játszódik le a kispapákban. Azt viszont tudom, mit kell elviselniük. Persze nem minden várandósnál következik be az anyai agylágyulás, de sokaknál igen. Az eddig megszokottnál is érzékenyebbek, gyakran hisztisek, sárkányosak, és van, hogy mindennel bajuk van. A testükkel, a lelkünkkel, meg azzal, hogy "Miért nem jössz haza hamarabb? Miért trappolsz cipővel a lakásban, egész nap takarítottam, ide mindjárt baba születik! Miért foglalkozol velem annyit? Miért nem foglalkozol velem többet? Miért lógsz esténként a haverjaiddal? Miért nem lógsz esténként többet a haverjaiddal, utána nem lesz időd rá! Már nagyon kövér vagyok? Ugye nem vagyok nagyon kövér? Jaj, de boldog vagyok! Jaj, nem tudom, mi lesz? Szerinted nagyon fog fájni? És utána mi lesz?” Ha ez a kérdéshalmaz még nem lenne elég, ráadásul az áruházak babaosztályait is róni kell. Nem ismerek olyan férfit, aki járatos lenne a szoptatós párnák, a pelenkázó betétek, a légzésfigyelők és a különböző fejőgépek terén. De sok apa ezek beszerzésében is jeleskedik. Lohol megbokrosodott nője után, fest, szerel és mázol. A babakocsi kiválasztásában is részt vesz, pedig neki aztán hót mindegy, milyen színűben fog feküdni a gyereke. Karnist fúr, babaágyat rak össze, még akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy mi az a sok izé a dobozban, amit most neki - a férfinak – össze kell illesztenie. Aztán jön az anyós, aki ellátja őt mindenféle jó tanáccsal, és az após, aki mindentudón nevetve lapogatja a hátát. Férfi, pontosabban apa legyen a talpán, aki ezt diadalittas mosollyal az arcán végig tudja csinálni.

Most kizárólag azokról az apákról beszélek, akik elhatározzák, hogy a babaprojektben teljes szőrös mellszélességükkel részt vesznek. Vannak olyanok is, akik a sok munka miatt, vagy a korábban megszokott agglegényéletmóddal nem szakítva kívülállóként élik meg ezt az időszakot. Vannak az ősmacsók, akik a fent felsoroltakat a nő kizárólagos feladatának tekintik, és sajnos vannak olyanok is, akik asszonyuk megnövekedett térfogatával, megváltozott természetével nem kibékülve másfelé kacsingatnak. Igen vannak, akik ilyenkor jönnek rá, hogy ők nem is akarják ezt az egészet, ez nem az ő döntésük volt, utánuk a fáklyás menet. De én most nem róluk akarok beszélni, hanem azokról, akik családot teremtenek.

Az én férjem igazi világjáró bohém pasas volt. Egy hátizsákos rocker, az élettel könnyen játszó vagány, de amikor végre megfogant Zsiga, hirtelen felelősségteljes apává vált. Nem én kényszerítettem rá, erre várt hosszú évek óta. Néha még most is meglepődöm azon, hogy mennyire más ember lett, gyakran rá is szólok, hogy lehetne kicsit lazább. Ha pedig a terhességemre gondolok, mardosó lelkiismeret-furdalással tölt el, hogy mennyi mindent kellett akkor kibírnia. Egy halott baba után ő volt az elvesztett gyereket magában gyászoló, mindent fegyelmezetten elviselő fél, aki megadón tűrte az összes kétségbeesett, őrjöngő hülyeségemet. Hálás vagyok neki ezért. Azóta is csodás apa, (és ez most nem az elvárt cikkírói pátosz része). Tényleg szuperen csinálja, még akkor is, ha öt év után sem képes nem fordítva feladni a fiára a nadrágot. Szerintem ő képviseli a többséget. (És itt most nem a gatyafeladásra gondolok.)

A Jön a baba sorozatom forgatása közben láttam apát, aki asszonya félnapos vajúdását törekvően pozitív, mindent felülmúló bátorítással csinálta végig. De magától nem jött ki a baba, és amikor gyermeke anyját végül a műtőbe tolták, hogy kiszedjék belőle a gyereket, sírva omlott össze, de aztán összeszedve magát a „nem vagy egyedül, itt vagyok veled, drágám” mosolyával integetett neki a műtő ablakán át. Láttam olyat is, aki majd elájult a szülés közben, de rendületlenül szorította szenvedve nyögő párja kezét. Az egyik vizesre sírta az arcán a maszkot, a másik tágra nyílt pupillákkal öntudatlan tördelte a kezeit, és egy mukkot sem bírt kinyögni, a harmadik az anya arcát puszilgatva, megható szavakat suttogva drukkolt. Mindegyiket a tehetetlenség, a passzivitás kínozta! Azonnal átvették volna az összes kínt, fájdalmat. De nem tehették, mert férfinak születtek. Szerencsénkre. Nélkülük nagyon rossz lenne. Ezért én azt mondom, becsüljük őket, a gyerekeinknek és nekünk is nagy szükségünk van rájuk. Hajrá, apák!