Lélekbúvár: A kötődésről - Szily Nóra műsora

J.A: Hát, ebben van valami. Sokat gondolkozom ezen én is. Nem tartom magam magányos embernek, de valóban az életem nagy részében egyedül vagyok. A családom nagyon erős háttér és bázis, emellett ott a munkám, a kíváncsiságom a kultúrára, de a rengeteg történet, amivel találkozom, a sok ezer könyv, vers és a családi bázis révén valóban kialakult körülöttem - ahogy te fogalmaztál - egy burok, amit nehéz áttörni, és amihez nehezen kapcsolódnak az emberek, mert nem mindenki él olyan intenzíven, mint én. De azt látom, hogy az egyedüllét generációs kérdés is…

T.A: Ha a 40-es, 50-es, 60-as évek szülötteit nézzük, ők 18-20 éves korukban fogták magukat, elköltöztek otthonról és kezdték élni a maguk életét. Általában mindenkinek volt egy párkapcsolata, a férfiak kezdeményeztek, és egyértelmű volt a gesztusnyelv. Ha valaki udvarolni kezdett, akkor a nő biztos lehetett abban, hogy azért teszi, mert tényleg akar valamit. Nem létezett még a „majd hívlak baby” szófordulat, ami mint mondat azt jelenti, hogy telefonálni fog az illető, ellenben ma mindenki tudja, hogy soha többet nem fogja látni. Régebben volt egy olyan kulturális és szociális közeg, amely a maga szabályaival biztosított kereteket. Aztán egyszer csak, megérkezett a fogyasztói társadalom, majd az információs kor, és az is, hogy az emberek elkezdtek jóval narcisztikusabbak lenni…

T.A: Hogy valaki a saját érdekeit érvényesíti és az a szlogenje: „Nehogy már ne tehessem meg! Nehogy már nekem ez ne járjon! Nem igaz, hogy én ezt nem érdemlem meg!” És eljutunk a 80-as 90-es évekig, amikor már leírták, hogy akad némi probléma - mindenki individualistává kezd válni. Aztán indul az Y generáció - az első digitális generáció - amelyik már azt tapasztalja, hogy a kortárs közegében kicsit mindenki egoistább a kelleténél. Nincs meg a kölcsönösség. Tudható, hogy ma a harmincasok nagy hányada még mindig otthon lakik. Ez se kedvez a felnőttkori párkapcsolatnak.

J.A: Az én helyzetem talán egy picit speciális. Tényleg nagyon tudatosan neveltek föl a szüleim, és olyan kulturális közegben nőttünk fel, ahol az ember már kiskorában felfogta, hogy milyen különleges ebben részt venni…

J.A: Az édesapám két generációval volt idősebb nálam, 1928-ban született. Még negyven év házasság után is udvarolt az édesanyámnak. Én olyan értékeket, mintát kaptam udvarlásról, férfiképről! Ehhez képest azt vettem észre, hogy miközben hihetek abban és várhatom, hogy velem nőként viselkedjen valaki - de megváltoztak a szerepek. A férfiaknak ma már nem kell harcolniuk egy nőért, mert a nők sorban állnak, hogy lecsapjanak egy fiúra. Én nem vagyok ilyen, kicsit kívül is rekedek ebből… Hozzáteszem minden második nap szerelmet érzek vagy egy vendégem, vagy egy regény, egy író, vagy a világ iránt - mert az érzés bennem van! De nagyon nehéz az általam elképzelt és ma már kicsit régimódinak tartott értékeket, rítusokat azzal vegyíteni, hogy közben mindenki a számítógépe előtt ül. Sokan azt hiszik, hogy kitárult a világ, de én inkább azt látom, hogy magányosabbak az emberek…

T.A: Ma is nagyon sok harmincas van, aki úgynevezett „régimódi” értékek szerint szeretne párt találni. Nekik lehet, hogy hosszabban kell várniuk, mire megtalálják azt, akinek szintén ezek a fontosak. Szerintem egyre többen ezért élnek magányosan. Egyáltalán nem biztos, hogy boldogtalanok, mert sokkal több programjuk és sokkal színesebb barátságaik vannak, mint egy nem jól működő párkapcsolatban élőnek. Lehet ez egy tudatosan vállalt egyedül élés, szemben azzal, amit sokan gondolnak, hogy az egyedüllét csak rossz, vágyfantáziákkal telezsúfolt, kétségbeeséssel fűszerezett dacos állapot, amikor az illető sértődötten ül otthon és mindent utál. Azt gondolom, hogy aki jó párkapcsolatot szeretne, az először elgondolkozik azon, hogy ő maga milyen és valójában kit keres!

T.A: Azt remélem, hogy az Y generáció szülőként majd megpróbál másfajta értékeket továbbadni. A 25-30 éves korosztálynak nehéz a dolga, mert a szülők mintája nem túl szívderítő. Ezért például a kutatások eredményei szerint a fiatatok elvárása gyakran az, hogy legyen elég sok szex! Ez egy biológiai drive, amin túl ne akarjon a másik semmit – ezért lett a korosztály elnevezése „most semmi komolyat nem keresek Tinder nemzedék”. Működjön valami laza, semmilyen kötelezettséggel nem járó kapcsolat – kvázi – „barátság extrákkal”. A hosszú távú elköteleződés, a valódi intimitás, a kötődés jelenleg inkább úgy fest, mint egy cella, amiben bilincsekkel odaláncoltak és el fogod veszíteni az autonómiádat, a lehetőségeidet és a céljaidat, mert a másik ott vigyorog a rács túloldalán a kulccsal a kezében. Fura, hogy mikor lett a párkapcsolat gondolata, lélektani reprezentánsa, ilyen ijesztő…

J.A: Nekem is az a benyomásom, hogy az emberek félnek elmélyülni… Régebben egy idős, impozáns külsejű színész azt mondta - „sok nővel volt dolgom, bárkit megkaphattam, de akkor tudtam meg, hogy mi a szabadság, amikor megtaláltam azt a NŐT… És vele összeházasodtam. Nem addig vagyok férfi, amíg felszínes szinten meg tudok valakit hódítani, hanem akkor, amikor egy nőt tudok szeretni, mert vele tudok kiteljesedni.” - Hol van ma ilyen?

T.A: A mélységtől való félelem, a fontos érzelmektől való tartózkodás érdekes paradoxonban áll azzal, hogy az online térben az emberek szinte mindent megmutatnak magukról! A túlzott exhibíció hogyan vezet oda, hogy sokkal erőteljesebb gátlások lesznek az offline térben? Miután mindent leírnak, lefotóznak és lefotóznak manapság - azt várnád, hogy az illető könnyedén leül és beszélget bármiről… Ehhez képest beindul a gyanakvás és a bizalmatlanság. Ez a probléma.

J.A: Én mindennek ellenére hiszek egy kapcsolat lehetőségében, és nem lehet azt mondani, hogy nem adok esélyt. Közben pedig figyelek magamra - ahogy Annamária mondta. Hogy önmagamat elfogadjam és ebben fejlődjek, hisz csak így várhatom el mástól, hogy értékeljen. Szeretnék családot, és hiszem, hogy képes vagyok arra, hogy évtizedekig figyeljek valakire. Egy értékes emberre, akivel együtt egy új dimenziót tudunk teremteni.

T.A: Kell hozzá egy nagyon fontos dolog, és azt úgy hívják, hogy lassúság…

J.A: Ez megnyugtató.

T.A: Egy másik fontos jellemző, hogy ha ma egy fiatal nő és egy fiatal férfi már belelépett a párkapcsolatba, akkor épp a gyanakvása és a rossz érzései miatt szeretne egy fontos szakaszt átugrani, és rögtön benne lenni a közepében. Mintha egy szabászollóval levágnák az ismerkedés, a fantáziálás, a kíváncsiság, az érdeklődés, az udvarlás és randevúk időszakát. Pedig ezt nem szabadna megúszni, mert itt formálódnak az érzelmek. Ekkor lehet megismerni a másikat. Épp ennek a szakasznak a hiánya eredményezi azt, hogy nem tud kialakulni a kölcsönösség, nincs mibe kapaszkodni, aztán csalódnak, hogy a másik mégse „olyan”.

T.A: Őszintén remélem, hogy nem. Lehetséges, hogy valaki először kicsit szingli, utána pedig mingli. A mingli, két különélő ember párkapcsolata. Külön laknak, találkozgatnak és együtt alszanak, aztán pedig mindenki hazamegy. Ők az örök randizók, a tini viselkedésű felnőttek.

T.A: Így van. Én hiszek abban, hogy miután még minden ember személyisége a múlt századi módon van bekötve - bármennyire is élünk információs korban - a harmadik és negyedik X között a kis csengő mindenkinek megszólal a fejében és kénytelen lesz megküzdeni a saját narcizmusával. Hacsak nem akar a negyvenen túl is egyedül maradni, ami már egy más minőségű egyedül élés. Az életszakaszokhoz hozzátartoznak bizonyos érzelmek, amelyek mindig meg fognak jelenni, mert belénk vannak kódolva. Húsz év internet és ebből 4-5 év nagy mennyiségű közösségi média azért nem tud mindent felülírni. Bár az tény, hogy jelentősen összekuszálta a szálakat…