Nyílt levél egy édesanyának, aki megcsalta a férjét

Az alábbi levelet egy olyan 22 éves lány írta, aki 12 éves korában tanúja volt annak, hogy az édesanyja megcsalja az édesapját. A szülők a mai napig nem tudják, hogy gyerekük tudott az afférról.

Egyszer csak belépett az életünkbe. Emlékszem, ahogy azon viccelődtél, milyen vonzónak tartod az új szomszédunkat. Azt is láttam, hogy valahányszor átjön hozzánk, a szokásosnál több sminket teszel magadra.

És arra is emlékszem, hogy egyszer áthívtad őt akkor is, amikor apa nem volt itthon. Ott ült a konyhaasztalnál velünk, és bár a többiek még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy bármit is megérezzenek ebből, én tudtam, hogy te most azon gondolkozol, vajon ez a férfi a helyébe tudna-e a lépni a férjednek, akivel 15 éve élsz együtt?

Én akkor már egy éles eszű 12 éves voltam, az osztály legjobb tanulója, és

Soha nem fogod megérteni, milyen káros egy gyerek számára, ha éjjel azt hallja, hogy az apja sír, vagy ha megtalálja a levelet, amelyben azért könyörög, hogy ne hagyd el őt. Az apám mindig is az én hősöm marad, de látni őt ennyire összetörten nagyon nehéz volt a számomra. Többé már nem tudtam úgy ránézni, mint korábban. De rád sem.

Az egyik táskádban rábukkantam egy levélre, amelyben a lehetséges forgatókönyveket dolgoztad ki arra nézve, hogy hányféle kimenetele lehet ennek a viszonynak. Ott volt a három gyereked egy darab papíron, és különféle irányba mutató nyilak. Hagyjál ott minket apával, és alapíts új családot? Vigyél minket magaddal, és hagyjuk apát egyedül? Életem eddigi 22 éve során még soha semmit nem éreztem annyira bántónak, mint azt a darab papírt.

Nem tudom, hogyan, de végül semmi nem lett az egészből. Talán apám levele, talán más miatt, de tíz év után te és apa még mindig együtt vagytok, és őszintén hiszem, hogy boldogok vagytok.

Időnként még együtt vacsoráztok azzal a férfival, azzal, aki miatt majdnem otthagytál mindannyiunkat. Tudom, hogy apa ma már bízik benned, és azt hiszem, én is, de a sebek, amiket ejtettél rajtam, még mindig nem teljesen gyógyultak be.

Felnőttként már valamivel jobban megértem, hogy miért tetted mindezt. Ismerlek, és azt is tudom, hogy én pont olyan vagyok, mint te. Én is önpusztító vagyok a kapcsolataimban, mert én is ugyanolyan romantikus ábrándokat szövök azzal kapcsolatban, hogy milyen kellene legyen az életem. Talán mindketten túl sok romantikus regényt olvastunk. Én sem bírom a stabilitást, a nyugalmat. Tragédiára, drámára, mindent elsöprő románcra vágyom, és arra, hogy úgy szeressek, hogy közben meghasadjon a szívem.

Remélem, egyszer ki fogok nőni ebből az ábrándból.