Nyílt levél egy felnőtt fiúhoz, aki képtelen megállni a saját lábán

Pán Péterek és bumeránggyerekek - ők azok a fiatal felnőttek, akik sokszor harmincon túl is kamasz módjára viselkednek, a szülői házban élnek, és nem képesek önállóan boldogulni az életben. A jelenségre - tehát arra, hogy egyre több mai fiatalnál legalább tíz évvel kitolódott az önálló életkezdés időpontja - a 2000-es évek elején figyeltek fel, azóta pedig számtalan tanulmány és kutatás is foglalkozott már az újfajta magatartással.

Az alábbi levél írója is egy bumeránggyerek édesanyja, írását változtatás nélkül közöljük.

Drága fiam!

Olyan elkeseredettnek tűntél, amikor azon tépelődtél, mennyi megtakarításom van nekem a bankban és mennyi neked. Tudom, hogy anyagilag nem túl rózsás a helyzeted, hiszen fizeted a gyerektartást, törleszted a hiteled, magasak az utazási költségeid, így alig marad valamennyi arra, hogy néha kávézz egyet a munkahelyeden vagy esténként beülj valahova a barátaiddal.

Észre sem vetted, mennyire bántott engem, hogy erőmön felül támogattalak, nehogy diákhitelt kelljen felvenned, te pedig elszórtad, amit kaptál.

Tudod, én keményen megdolgoztam a nyugdíjamért, hogy idős koromban ne kelljen aggódnom a pénz miatt, erre azt látom, hogy amióta ideköltöztél hozzám, nem jövök ki a pénzemből. Közben kinevetsz, hogy turkálóból öltözködöm, lejárt szavatosságú élelmiszereket vásárolok és busszal járok mindenhova, de nekem gondolni kell a jövőre is. Mi lesz, ha egy nap javításra szorul a tető vagy lerobban az autó?

Először adtam neked szó nélkül, később már azt mondtam, kölcsönbe kapod, de soha nem fizetted vissza, és én nem kértem, mert nem akartam ezen veszekedni. Igazából az bánt, hogy

Korábban hittem abban, hogy ha adsz, kétszer annyit kapsz vissza. De ehelyett azt látom, hogy a sok segítségemmel csak azt értem el, hogy egyáltalán nem vagy velem kedves, mindig többet és többet vársz, amit kapsz tőlem, azt természetesnek veszed, és képtelen vagy köszönetet mondani.

Aggódom a következő párkapcsolatod miatt, ha lesz következő. Mégsem dobhatlak ki, hiszen nincs hova menned, és nincs hova vinned a gyermeked, ha nálad van. Emellett örülök is, ha itt van az unokám, te pedig mégiscsak a fiam vagy. De ha megkérlek, hogy legalább azt a kevés pénzt, amid van, próbáld beosztani, kinevetsz, és csak tovább halmozod a tartozásaidat.

Emlékszem kiskorodban mennyire megbíztál bennem, és én annyira szerettelek, hogy akár egy égő házba is bementem volna érted. De visszatekintve úgy látom, nem tettem jót neked azzal, hogy képtelen voltam nemet mondani. Mélyen legbelül magamat okolom amiatt, hogy elhagytam apádat, hogy túl sokat dolgoztam, hogy mindig minden helyzetből kimentettelek és sosem hagytam, hogy csalódás érjen.

2016-ban azt tervezem, hogy így lesz. Legalábbis remélem.

Anyád