A fáradtságtól a zombi üzemmódig vezető út – hajrá karácsony!

A gyerekek minden reggel egyre jobban és jobban várják, örömteli izgalommal számolnak vissza – még hány adventi naptáros ablakocska is van hátra? –, újabb és újabb ajándékvágyak kerülnek fel a képzeletbeli, vagy épp tényleges „ezt szeretném karácsonyra” listára. Értelemszerűen, ők ennyit érzékelnek ebből az ünnepből. Gondtalanul rajzolnak a nagyszülőknek, vagy gyúrják a só-liszt ajándékokat, közben pedig élvezik a kivilágított köztereket, a boltokba hívogató karácsonyfákat, a lakás ablakaira felkerülő angyalkás, hópelyhes üvegmatricákat. Mérhetetlen lendülettel vetik bele magukat a mézeskalács-szaggatásba, próbálják felkutatni az ajándékaikat a lakás legkülönbözőbb pontjain. Vágynak a családi együttlétekre, a gondtalan szülői jelenlétre, a finom ételekre és a bűntelen napközbeni sütizésekre.

Pár hete még olyan távolinak tűnt, de mára beértünk a fináléba. Véglegesítettük a menüsort, az ajándékok java részét beszereztük – jobb esetben nem vertük magunkat adósságba –, megkerestük a díszeket, összeállítottuk a karácsonyi hangulat megalapozását előidézni hivatott lejátszási listát, összehangoltuk a rokonlátogatásokat, látszólag minden készen áll pár napi lazításhoz.

Lazítás? Ki írta ezt, egy férfi? Örülünk, ha arra elég lesz az energiánk, hogy ne essünk össze szenteste a fáradtságtól. Mindenhol azt olvasni, hogy idén legyen stresszmentes a karácsony, ne akarj megfelelni, legyen ez az ünnep a sajátod, ne pedig egy kirakat része. Ez abszolút követendő lenne, de azért lássuk be, hogy a legfőbb nyomást nem is annyira kívül kell keresni.

A karácsonyi előkészületek nem a belső ráhangolódást jelentik, inkább amolyan technikai elővezetést:

• Az ajándékok számának, mibenlétének és az anyagi ráfordíthatóságnak közös nevezőre hozását.
• A sütés-főzés megtervezését, az ehhez szükséges alapanyagok beszerzését és a kivitelezést.
• A lakás és a fenyőfa dekorálását.
• A rokonlátogatások logisztikai leszervezését stb.

Természetesen erre nem kapunk szabad időt, a mindennapi teendők mellett kell még ezekre is figyelnünk, úgy, hogy a munkahelyen év végi hajtás van, a gyerekeknél gálaműsorok sorát kell számon tartani, közben be-beszúrva egy karácsonyi ünnepség a bölcsiben, oviban, iskolában, a cégnél... Az egész december egy rohanás, játék az idő-energia beosztásával, túlélés és megfelelési vágy önmagunkkal szemben – aminek egy része külső, más része belső indíttatású.

Van az a fajta fáradtság, amikor a másodperc tört része alatt képes vagy azonnal REM szakaszba kerülni úgy, hogy közben tovább mondod az esti mesét. Ezt egy átlagos anya gyakran érzi, nem számít már különösnek. Ez az állapot egy ideig stagnálható elegendő koffein bevitelével, de az idő megteszi a hatását, és a szervezet fellázad a túlterheltség ellen. A karácsony előtti folyamatos összpontosítás, az éjszakai gondolatcikázások pedig meggyorsítják ezt a folyamatot. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a testünk cselekszik helyettünk, az elménk védekezőmechanizmusa bekapcsol.

Létezünk, jelen vagyunk, de semmi érdemlegeset nem tudunk hozzátenni a dolgokhoz. Elkezd villogni a piros lámpa, halljuk a vészcsengőt. Az elménk legmélyéből elővarázsolunk egy elsősegélydobozt, kivesszük az adrenalininjekciót, és egyenest az agyunkba döfjük, túlpörgetve azt. Hirtelen visszatérünk, de gyorsan ürül a dopping, és kihagyva az élőhalottfázist, egyből a kóma szakaszába zuhanunk. Képtelenné válunk az összefüggő gondolkodásra, már nem tudunk választani az újraindítás és a kikapcsolás között, képszakadás. Röviden leírva; egyszerűen csak elalszunk kezünkben a csomagolópapírral, és a felébresztésünkre tett kísérletek maximum annyira járhatnak sikerrel, hogy tudattól mentesen átvonszoljuk magunkat az ágyba.

Szóval térjünk csak vissza a „lazítás” kifejezésre. Mi lenne, ha csak úgy ellazulgatnánk előtte vagy közben? – utána ismét vissza a mókuskerékbe, szóval arról tegyünk le!

A férfiak hátradőlősen ránk bíznak mindent, hisz mi eddig is többször bizonyítottuk rátermettségünket a családi rendezvényszervezés terén. Persze apró instrukciókat, elvárásokat megfogalmaznak, és az arra irányuló próbálkozásuk, hogy ezt szépen becsomagolják, többnyire nem jár sikerrel. Nem, ez nem hárítás részükről, nem a felelősség elkerülése, egyszerűen egy kimondatlan közös tudat. Mi se akarjuk, hogy a szerepünk megváltozzon!

Egy pillanatra képzeljük el, hogy milyen lenne a karácsony a mi hozzájárulásunk nélkül. Az ajándékok csomagolásának hiánya még hagyján, hisz java részük még gondolati szinten sem születne meg, a fenyőfa – ha nem csupán egy ág lenne– díszítése is felejtene mindenféle koncepciót, a karácsony háromnapos menüje pedig jobb esetben egy ételszállító kegyeire lenne bízva, rosszabb esetben kimerülne a melegszendvics-variációkban. Tegye a szívére a kezét mindenki, és mondja, hogy ettől kevésbé lenne felszabadultabb és családközpontúbb az ünnep.

Talán, mert a belefektetett energiától és munkától érezzük magunkat pótolhatatlannak. Talán, mert belénk van kódolva a körítés minőségi együtthatója. Lehet azonban, hogy csupán egyfajta mazochista módján élvezzük a karácsonyt megelőző és a közben lévő felhajtást, a fáradtságot, a létrehozás izgalmát, a szeretteink szemében csillogó elismerést és boldogságot, ahogy a hétköznapokból kikerülve valami különleges élményben részesülhetnek, nekünk köszönhetően.

Nyilván, ezek csak gonoszkodós sztereotípiákon alapuló gondolati síkon való játszadozások, ám a fentiek talán ráébresztenek arra, hogy nem te vagy az egyetlen, aki időnként az egész karácsonyi hercehurcát beletenné egy zsákba, köveket erősítene rá, és bedobná a Dunába... majd mély levegőt véve utánaugrana.