"Apu, már halott vagy?" - kisgyerekek legrémisztőbb beszólásai

A nagymamám rákban halt meg 2012 februárjában. A temetése után az egész család a nagyszülők házába ment, ahol beszélgettünk és vigasztaltuk egymást. Este lefekvéshez készülődve a négyéves unokahúgom odament a teljesen összetört nagyapámhoz, és ezt mondta neki: "Jó éjt, papi! Ne legyél szomorú. Holnap találkozni fogsz a nagyival." A nagyapám másnap meghalt.

Egy nap a garázsban szereltem a család bringáit, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és a kétéves fiam bedugta a fejét, majd azt kérdezte: "Apu, te már halott vagy, nem?" Rám hunyorított és lassan becsukta az ajtót.

Egy jó barátnőm a férjével és kétéves kisfiával egy meglehetősen régi, több mint 100 éves házba költözött be. Mikor egyik alkalommal meglátogattam őket, éppen a pincét újították fel, elég sok dolguk volt, így én a gyerekre vigyáztam addig. Mikor kész lettek a pincével, lementünk a kisfiúval megnézni, akiről tudni kell, hogy bár tudott már beszélni, inkább csak szavakat motyogott, egész mondatokat még nem alkotott. Ő megfogta a kezem, és odavezetett a régi kazánhoz. Rám nézett, és ezt mondta: "Itt laknak a halott babák."

Beleborzongtam. Először is azért, mert tényleg még alig beszélt, és nem gondolom, hogy tudta volna mit is jelent a halál. Nem voltak idősebb gyerekek a családban, így ők sem mondhatták ezt neki. A mai napig a hideg fut végig a hátamon, ha erre gondolok.

A fiam szavai lesokkoltak. Ennyit kérdezett: "Apu, emlékszel arra az időre, amikor meghaltunk?"

A lányom és én amikor egyik nap felébredtünk, szokás szerint heverésztünk még kicsit az ágyban, és beszélgettünk. Én háttal feküdtem az ajtónak, a kislányom felém volt fordulva. Csak beszélt, miközben a szemembe nézett, aztán egyszer csak elhallgatott, és azt kérdezte: "Anyu, az ki?" A hátam mögé mutatott. Hirtelen azt sem tudtam, meg merjek-e fordulni. Aztán rászántam magam, hátranéztem, és nem volt ott senki. Ez volt életem legrémisztőbb pillanata.

A lányom 4-5 éves lehetett, mikor egyik este, ahogy lefekvéshez készültünk, beszéd zaja szűrődött ki a szobájából. Bekukkantottam a résnyire nyitott ajtón és megkérdeztem, hozzám beszél-e. Erre ő: "Nem. A kisfiúhoz beszéltem, aki a szekrényemben lakik. Ő már meghalt." Sokkoló volt.

A fiam 4 vagy 5 éves volt, amikor lefekvés előtt közösen mostuk a fogunkat a fürdőszobában. Miután kész lett, véletlenül leejtette a fogkefét, én pedig lehajoltam, hogy felvegyem neki. Amikor a tekintetünk találkozott, annyit láttam, hogy megdermedve bámul rám, és ezt mondja: "Apu, miért van kés annál a férfinál?" Közben pedig a hátam mögé mutatott. Soha életemben nem fordultam még meg ilyen gyorsan.

Az idősebb nővérem abban az évben született, amikor apukám édesanyja meghalt. Apu mesélte, hogy amikor a nővérem elkezdett beszélni, ezt mondta neki: "Én vagyok az anyukád."

A fiam 5 vagy 6 éves lehetett, amikor teljesen megdöbbentett. A semmiből egyszer csak ezt mondta: "Mielőtt itt megszülettem, volt egy testvérem, ugye? Az anyukánk mostanra már nagyon öreg lehet. Nekik nem esett bajuk, amikor kigyulladt az autó, én viszont nagyon megsérültem."

A hároméves lányom éppen az újszülött kisöccse mellett állt. Egy ideig nézte őt, aztán felém fordult, és ezt mondta: "Apu, ez egy szörny... El kell temetnünk!"