Peller Mariann blogja: 5. rész

Számomra hosszú út vezetett odáig, hogy mindezeket felismerjem, ellentétben Kristóffal, aki olyan szülőpárost választott, mielőtt leszületett, akik buddhista alapelvek szerint éltek, és nevelték a fiukat is. Ráadásul Kristóf azt is elmondta, hogy nemcsak hogy hisz a jelekben, de egyenesen úgy tekint a világon mindenre, hogy az potenciális útjelző az életében. A legapróbb dolgokban is meglátja a jeleket. Én csak az utóbbi hetekben kezdtem kinyitni ezt a bizonyos lelki szememet, amely hajlandó meglátni és főleg elhinni, hogy az életünk során igenis minden összefügg, mindennel.

Kristóf elmesélt egy megható történetet: mikor édesanyja halála után - buddhista szertartás szerint - a hamvait kis mécsesekben elengedték a Dunán, ő egy virágcsokrot is a vízre tett. Ez a csokor abban a pillanatban elkezdett árral szemben úszni. És ekkor hirtelen bevillant neki egy történet Buddháról, amit még gyerekként hallott. Buddha aszkéta életet élt, naponta egy szem rizst evett, és naphosszat csak meditált, de rájött, hogy így előbb fog meghalni, mint elérni a megvilágosodást. Amikor hosszú idő után végre megevett egy tál rizst, a tálat rátette a folyóra, és azt mondta, ha még ebben az életben megvilágosodik, akkor a tál ússzon árral szemben! A tál pedig engedelmeskedett Buddhának, így adva össze nem téveszthető jelet neki. Kristóf virágcsokra pedig megnyugtató jelként azt jelentette számára, hogy édesanyja jól van, és a számára lehető legjobb helyen tartózkodik a lelke.

Két héttel ezelőtt, a Gáspár Lacival készített beszélgetés után ihletet kaptam, és kértem két jelet, ha ez a műsor, amely érzésem szerint rendkívül fontos állomása az életemnek, valóban a sorsom egyik fő feladata. Időkorlátot nem is adtam, pedig olvastam már olyan könyvet, amelyben azt tanácsolja a szerző, hogy szabjunk időhatárt is a vágyott beteljesülésnek, mondjuk két hetet, vagy a merészebbek akár három napot. Nekem eszembe sem jutott ilyesmi. De nem is volt rá szükség. Két hete azt ígértem a bejegyzésemben, hogy majd referálok róla, ha „véletlenül" megkapnám mindkét jelet.

És most természetesen mind a kettőt meg tudnám magyarázni magamnak... De mégis, végtelenül elgondolkodtató, hogy a sok „véletlen" összejátszott, és épp most történt meg mind a két dolog, amikor én kértem, hogy erősítsenek meg az égiek.
Vajon hányszor lehet ezt a jel dolgot „eljátszani"? Mert, jelentem, vérszemet kaptam, és szívem szerint csak kérném és kérném a jeleket, hogy folyamatos hiterősítést kapjak. Hisz nem éppen az a csodálatos a hitben, hogy az akkor is van, ha nem tudhatod, hogy valóban létezik-e az, amiben hiszel?

Úgy érzem, még nagyon távol vagyok attól, hogy merjem úgy szemlélni a világot, ahogyan Kristóf teszi: feltételek nélkül, tudva, hogy a jelek bármilyen formában megjelennek az életünkben, akkor is, ha mi éppen nem hiszünk bennük, vagy csak még nem hullott le a szemünkről a szürke hályog, ami éppen ezeket a csodálatos, kis jelző tüzeket takarja el előlünk. Ettől függetlenül komolyan dolgozni kezdek azon, hogy mindenben felfedezzek valami jelentőséget, még anélkül, hogy belezakkannék ebbe a kísérletbe. Ha van kedved velem együtt játszani, tarts velem, és próbáljuk ki együtt, milyen is az, amikor egy egészen más szinten figyeled a környezetedet, a világot, amely körül vesz.

Mert persze, tudom én, hogy léteznek ilyenek, csak valamiért még mindig nem merem elhinni. Most az a célom, hogy végre el is higgyem, tényleg mindenben ott van Isten, mert csak így lehetséges, hogy összefüggés legyen egy látszólag teljesen eltérő történés és a saját sorsunk között, amely jel formájában azt üzeni a számunkra: nem vagy egyedül, soha, semmilyen kilátástalannak tűnő helyzetben, csak kérj segítséget, és meg fogod kapni! Lehet, hogy nem pont úgy, ahogyan azt te elképzelted. De azt is el kell hinned, hogy Isten azt is jobban tudja, mire vagy éppen milyen jelre van szükséged.