A bátyám három hónapja halt meg. 19 éves volt, és heroin függő. Évek óta küzdött a függőséggel, a családdal már egy jó ideje megszakadt a kapcsolata. Minden alkalommal, amikor becsukom a szemem, látom a koporsóban. Az a helyzet, hogy legbelül gyűlöltem őt. Terrorizálta az édesanyámat és engem, ellopta a pénzemet, nem éreztem magam mellette biztonságban. Gyakran kívántam a halálát, amitől szörnyű embernek érezem magam.
A legveszedelmesebb téveszme, hogy soha nem szabad beszélnünk a halottakról, legalábbis a hibáikról, az életben tanúsított pusztító viselkedésükről. Csupán azt szabad éreznünk, hogy ők már meglelték az üdvösséget, mi élők, pedig itt maradtunk a bűntudatunkkal, és a bensőnkben feltűnő kettőséggel.
Ez tisztességtelen. A gyász fontos szakasza, hogy megbocsássunk az elhunytnak, hogy elhagyott minket, és megbocsássunk magunknak, amiért életben maradtunk. De mi van akkor, ha magunk se tudjuk, mi lenne a helyes érzés?
A levélíró esetében dicséretre méltó, hogy a halottját nem kezdi el magasztalni, hanem a maga valójában látja.
Kívülről tudja nézni testvérét; egy ember, aki teljes egészében átadta magát a függőségének, nem csupán a saját, hanem a családja kárára is. A felelősségének terhét nem veszi le róla a halála.
A halál azonban okot ad megérteni őt. Egy kiegyensúlyozott, mentálisan egészséges ember nem válik a kemény drogok függőjévé, és csak igen ritka esetben kezdi el addiktív pályafutását a heroinnal. A levélíró dühe és fájdalma lehet, egyfajta védőmechanizmus, mely jelen helyzetben megakadályozza őt a saját és szerettei felelősségének keresésében. A bátyja, rövid életét egy igen komoly kábítószer függőségében töltötte, mely tönkretette és irányította őt. Ezt önmagában is nagyon nehéz elfogadni, főként akkor, amikor ez az időszak lezárult, méghozzá a lehető legdrasztikusabb módon.
Az emberek makacsul ragaszkodnak a gyűlöletükhöz, mert érzik, hogy a gyűlölet eltűntével, kénytelenek lennének kezelni a fájdalmukat.
Egy ilyen helyzetben, a levélírónak joga van a gyászhoz, hiszen elveszítette életének egy fontos elemét, a testvérét. Engednie kell, hogy emlékezzen. Emlékezzen azokra az évekre, amikor érdek nélkül közeledtek egymás felé.
Az a tény, hogy az addikciója tette a bátyját olyan emberré, akit képes volt gyűlölni, kicsit sem könnyíti meg a helyzetét. Sőt, csak tovább bonyolítja.
A gyász egyik fő szakasza a düh. Ezt szinte lehetetlen átugrani. Ahogy telik majd az idő, ez az összezavarodott lány másként fogja megélni testévre elvesztését. A kezdeti neheztelés, harag érlelődni fog benne, átalakul, átértékelődik. Nem arról van szó, hogy az idő mindent megszépít. Egyszerűen csak alábbhagynak a mérhetetlenül intenzív érzések, teret engedve így a racionalitásnak.
"Aki meg akar gyógyulni, az nem jó helyen jár" - Interjú egy pszichiáterrel
Keskeny folyosó végén, zárt ajtó mögött bújik meg Dr. Nagy István Miklós világa. Vörös fotelek, kis dohányzóasztal, vitrines szekrény... az ember nem ezt várná egy addiktológus-pszichiáter szobájától.Az az évek alatt felhalmozódott aggódás, fájdalom, csalódás és félelem, nem törlődik ki azonnal a kábítószer-függő testvér halálával. Lényegében a halál csak felerősíti ezeket, egy örök megoldhatatlan konfliktusban összpontosítva.
Furcsa, de a levélírónak, ha nem is tudatosan, de érdekében áll fenntartani a bátyjával szembeni negatív érzéseit, ezzel is „életben tartva" őt.
Nehéz azzal szembenéznie, hogy nem tudott segíteni a bátyjának. Látni egy ember személyiség torzulását, átélni, hogy mit tesz vele az addikció, miközben tehetetlen szemlélődő lehet; ebben a helyzetben csak úgy őrizhette meg – bár csupán látszólag – a saját szellemi épségét, hogy falat húzott kettejük közé. Ennek lerombolása pedig nem fog egyik napról a másikra megtörténni. Az is előfordulhat, hogy szakember segítségét kell kérnie.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.