Peller Mariann a reinkarnációról mesél

Elmondta, hogyan hívták, hogy színész volt, bár nem ért el nagy sikereket, hogy szerette Párizst, és még 55 db, pontos információval szolgált. A szülei nyilván nem hagyták szó nélkül a dolgot, édesanyja elvitte egy neves pszichiáterhez is, aki megállapította, hogy a gyerek tökéletesen egészséges és láthatóan hisz abban, amit elmesélt. Megkérdezték az édesanyját, hogy tőlük hallott-e a gyerek a reinkarnáció tanairól. Mire az asszony elmondta, hogy ők a Babtista egyház szellemében nevelkedtek, így soha szóba sem kerülhetett ilyesmi, ugyanis nem hisznek a reinkarnációban.

Ezután igyekeztek utánajárni a fekete-fehér képen szereplő, kalapos férfinak. Kiderült, hogy a képen valóban egy színész látható, egy film jelenetében, ugyan csak kis szerepben. De a neve így is fenn maradt: Marty Martyn-nak hívták, és az 1930-as években, Hollywood aranykorában dolgozott. Gyakorlatilag minden, amit a kissrác állított, igaznak bizonyult, ennek alaposan utánajártak. Ryan végül még hozzátette, hogy halála után Isten valamiért (ő nem tudja, hogy miért) úgy döntött, hogy kisbabaként újra a világra kell jönnie, ezért van most itt.

Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jártam, volt egy zseniális pszichológia tanárnőm. Egy mély, személyes beszélgetésünk alkalmával megkérdeztem tőle, hogy hisz-e a reinkarnációban, mert nekem olyan érzésem van, hogy sok minden azért történik velem, mert előző életemben nem voltam elég jó, és most „fizetnem" kell érte. A tanárnő nagy levegőt vett, és azt mondta: „Ez egy nagyon jó kérdés, Mariann! Tudod, én nem hiszek a reinkarnációban. Én tudom, hogy van."

Van egyfajta elmélet, amit tanítottak nekem anno, hittan órán. Megtanultam, megértettem. Ahogy nőttem, tágult a világlátásom, és továbbra is folyamatosan tanulok. Mert az ember rengeteg elképzeléssel, irányzattal, elmélettel és filozófiával találkozik, egyikkel-másikkal megismerkedik picit közelebbről is, de végül magára van hagyva. Annyira imádnám, ha jönne valaki, és megmondaná a tutit – de az tényleg a tuti legyen! Szeretném tudni az igazat, rettentően. Erről szól az életem egyik legfontosabb része: a keresésről, a kérdésfeltevésekről, és legfőképpen, a hitem erősítéséről. Ha hiszek a reinkarnációban, akkor tudom (mert legbelül így érzem), hogy volt olyan megelőző életem, amikor elveszítettem a hitemet.

Különben miért lenne bennem totális viszolygás a sötét oldallal kapcsolatban, ha még soha nem tapasztaltam meg? De amikor rágondolok, a gyomrom táján érzem, totális bizonyossággal, hogy nekem az rossz. Ráadásul, mindenki érzi, hogy mikor tesz rosszat, mikor árt egy másik embernek. Csak azokat, akik átálltak, már nem érinti meg, nem érdekli, mert elaludt a lelkükben a Fény. Pedig ott van bennük, csak fel kéne lobbantani újra!

Amikor reinkarnációs utaztatáson vettem részt, és bepillantottam két előző életembe, végig harcolt bennem a hinni akaró és a szkeptikus énem. Mi van akkor, ha az egészet beképzelem magamnak, és azért látok helyeket, embereket, jeleneteket egy rég múlt életből, ahol a lelkem egy megtört férfi testében lakott, mert nagyon szeretnék ilyet látni, nem pedig azért, mert ez igaz is volt? Végül arra jutottam, hogy akkor sincs semmi! Az élmény segített ismét egy lépéssel közelebb kerülnöm önmagamhoz, megint megértettem egy apró szeletkéjét a lelkemnek, hogy bizonyos dolgok miért esnek nehezemre, vagy miért fájnak jobban, mint másoknak.

Szeretném ugyanolyan határozottan kijelenteni, hogy tudom, hogy van reinkarnáció, ahogyan azt a csodálatos pszichológia tanárnőm tette, de még nem tartok ott. Csak azt tudom, hogy mélyen hiszek benne. Hiszem, hogy sokszor élünk, mert egyetlen élet nem elég, hogy minden lehetséges élethelyzetet megéljünk, és a világon létező összes tanulságot elsajátítsuk, míg végül olyanná válunk, mint maga, Jézus Krisztus, aki egy volt (és most is az) az Atyával. Már az is nagy dolog, hogy újra képes vagyok tisztán hinni.