Peller Mariann a helyekről, amelyek átveszik a benne élők rezgéseit

Könnybe lábad a szemem, ahogy felidézem ezeket a képeket, és megtelik a szívem szeretettel. Még a kerti, pottyantós wc gondolatától is...

Az én nagymamám csodálatos asszony volt. Mélyen hívő, szorgalmas, szívós, csupaszív, mégis határozott, pici asszony. Én legalábbis már így ismertem meg. Most is hallom a hangját, ahogyan mesélt, és látom magam előtt a dolgos, de mindig ápolt kezeit, a körme hosszúkás formáját, a barázdákat és ereket a kézfején. Szeretet sugárzott a mozdulataiból. Odaadó, gondoskodó szeretettel viseltetett mindenki iránt, aki megfordult a kis házikóban. Örök, mély szeretettel vigyázott a nagypapámra is, aki pedig nyugodt, csöndes, halk szavú ember volt. Bottal járt egy korábbi sérülés következtében. Harmóniában éltek együtt, ez pedig beragyogta az otthonukat is.

Egy másik gyerekkori emlékem, amikor nyáron bezárt az ovi, ahová jártam, és mivel a szüleim dolgoztak, egy másik oviba kellett mennem, pár hétig. A hely idegen volt, az ovónénik ismeretlenek, ezért nem is tűntek kedvesnek, gyerekként. Szinte érzem annak az óvodának az illatát, és még most sem kelt bennem jó érzést.

Pár hete, kísérletképpen ellátogattam a régi általános iskolámba. Szerettem volna bejárni azokat a termeket, ahol gyerekkorom legtöbb megaláztatását elszenvedtem. Engem is meglepett, amit éreztem. Mert az ég adta világon, semmit nem éreztem. Nem fájt, nem nyomasztott, nem rándult görcsbe a gyomrom. Tökéletesen közömbösen tudtam szemlélni az épületet. Azt hiszem, a negatív érzések csupán bennem léteztek, magamban hurcoltam, pár évvel ezelőttig, amikor is sikerült letennem végre a terhet. Sokat dolgoztam magamon, hogy elérjem ezt az állapotot, tisztításokat végeztem, mire el tudtam engedni a sérelmeimet. Így, az iskola is megtisztult – legalábbis az én fájdalmam már biztosan nem „szennyezi" ott a teret.

Egyrészt, valami örökre megváltozik, mert a kavics lesüllyed a vízfenékre, és ott marad, megváltoztatva ezzel akár az egész ökoszisztémát. Másrészt a dobás hatására vízgyűrűk keletkeznek. Melyek egyre csak nőnek, és nőnek, és egyre többen lesznek. Így hatunk mi akaratlanul is a környezetünkre, a körülöttünk élőkre, vagy a minket körülvevő helyekre, akár az érzelmi állapotunkkal is. Az pedig már a tudatosság egyik igen magas szintje, ha képes vagy figyelni magadra, és tudatosan irányítani az érzéseidet. Hát nem lenne csodálatos, ha amikor kétségbe esünk, valahogy mégis tisztában lennénk vele, hogy ez csak egy átmeneti állapot, amikor is az ego-nk átvette az irányítást? Csak hagynánk lecsillapodni, kérnénk az érzéseinkre tisztítást, és már mehetnénk is tovább. Ezzel pedig nem hagynánk magunk után negatív lenyomatot egy-egy helyen, így az utánunk jövők nem éreznének semmi nyomasztót, mikor belépnek a terembe. Talán egyszer minden ember képes lesz erre.