"Nincs értelme"- Egy tanár véleménye a szóbeli érettségiről

Szakemberként régóta mondogatjuk egymásnak a kollégákkal, hogy az érettségi felett jelen formájában eljárt az idő. Egyetlen dologra alkalmas csupán: hogy négy évig ennek a mumusával riogassák a tanulókat!

Az elnökök azért felelnek, hogy a folyamat a törvény betűje szerint menjen végbe. A tanulók megismerése nem lehet cél. A felkészítő tanárok ismerik a tanulóikat, legtöbbször tisztában vannak azzal, milyen teljesítményt várhatnak tőlük. Számukra ez a vizsgahelyzet nem hoz újat, csupán stresszt jelent. A tanulók számára az érettségi félelmetes helyzetnek mutatkozik, mindaddig legalábbis, míg túl nem esnek rajta, azt követően ugyanis rájönnek, hogy az érettségi egyéb vizsgahelyzetekkel összehasonlítva szinte banálisnak minősül, végzettségként pedig munkaerőpiaci értéke nem jelentős. A funkciója sem érvényesül, hiszen belépőként a felsőoktatásba évről évre egyre kevesebben tudják felhasználni egyéb oktatáspolitikai döntések miatt.

Az érettségi színvonala jelentősen csökkent. Ma már ott tartunk, hogy az a tanuló, aki felkészül egy adott tételből, és képes annak tartalmát összefüggően visszaadni, dicsérettel vizsgázik. Legtöbbször ugyanis harapófogóval kell kihúzni néhány mondatot egy-egy tanulóból azért, hogy valahogy megadhassuk neki az elégségest. Ennek pedig semmi értelme.

Nem, nem a tanulók hibája, hogy így van. A kimeneteli követelmények felelősek a kialakult helyzetért. A tanuló nem az érzelmi és intellektuális érettségéről tesz tanúbizonyságot az érettségi vizsgán, pusztán arról, hogy mennyi időt és energiát volt képes és/vagy hajlandó egy-egy anyag elsajátítására fordítani.

Teret és időt adni a felkészülés időszakában, hogy maga válassza ki az adott tudományon belül azt a területet, témát, ismeretanyagot, amit közelállónak érez magához, hogy abból készülhessen fel, azon a területen alkothasson valamit.

Jó volna, ha a szóbeli vizsgán nekünk tanárainak lehetőségünk lenne betekintést nyerni a világába, megismerni a preferenciáit, adott esetben vitatkozni az álláspontjával.

A tanulók nem automaták, akik akkor működnek jól, ha visszaadják azt, amit éveken keresztül a tanáraiktól hallottak. Nem érettebb az, aki erre képes, ahogyan nem kevésbé érett az, aki nem.

Akkor, amikor egy szóbeli érettségin elhangozhat az, hogy a törökök bevették Bécset, az idegennyelvi felelet pedig leginkább Activityre emlékeztet, komolyan fontolóra kellene venni, szükség van-e az érettségire való felkészítés során a lexikális tudás sulykolására és számonkérésére az egyéni képességek kibontakoztatásának fókuszba állítása helyett.

Az érettségi vizsga jelenthetne olyan helyzetet is, amiben a tanuló arról ad számot a tanárainak, ami őt a legjobban érdekelte, megragadta, elgondolkodtatta az elmúlt évek során, mindehhez eszközként a tanárai által fejlesztett képességeit kamatoztatva. Ez sokkal inkább jelentene élményt a tanár-diák számára, és adna visszajelzést mindkettejük számára az elmúlt évek együttműködésén alapuló munkájának eredményéről.