A születendő testvérek menthetik meg a rákos gyerekeket – megmentők vagy élő donorok?

Ezekben az esetekben hajlamosak vagyunk „megfeledkezni" a kis jövevényről, és csak a beteg gyermekre gondolni. Pedig fiatal éveire, sőt egész felnőttkorára rányomhatja fogantatásának motivációja és a későbbi esetleges „élő donor" szerep a bélyegét.

Az élet legnagyobb igazságtalansága és egy igazi csoda

Amy Scullard és férje, Kevin egy apró csomót vettek észre kisfiúk, Emmett oldalán.

Egy ilyen kicsi gyermek még nem képes felfogni betegsége súlyosságát – ami talán jobb is – és az ezzel járó rendszeres kórházi kezelések miértjét. Emmett a legnehezebben azt fogadta el, hogy többé nem járhat óvodába, nem játszhat a barátaival, hiszen ő még nem érti, mit jelent az, hogy legyengült immunrendszere egy apró, korosztályában gyakori betegséggel sem lenne képes megbirkózni.

A haja még nem hullott ki, de a szülők már erre is elkezdték felkészíteni gyermeküket, vettek ugyanis több, kifejezetten kicsiknek íródott könyvet, amelyek segítenek neki megérteni, hogy mi is történik vele. Próbálják a kisfiú számára megőrizni a normális és megszokott életet, melybe sok kedvességet és meglepetést csempésznek.

Amikor kiderült, hogy Amy várandós, Emmett felhőtlenül örült, hogy kistestvére érkezik. A pici nem tervezett baba, és még azelőtt megfogant, hogy kiderült, mennyire beteg a kisfiú. A hírt az orvosok másként fogadták. Ők egy lehetséges megmentőt láttak a még meg sem született piciben. Bár a csírasejtes rákot, ami Emmettnek is van, általában nem lehet kezelni őssejt-transzplantációval, a leukémiát igen, amelynek kockázata a kisfiú esetében igen magas – eddig négy kemoterápiás kezelésen esett át, és nem tudni, hol a vége.

Az én környezetemben is van, aki azért vállalt még egy gyermeket, mert az orvosok ezt tanácsolták rákos gyermekük sikeres kezelésének, jobban mondva életének megmentése érdekében. Ők az öcsire egyfajta angyalként tekintenek, akit éppúgy elhalmoznak szeretetükkel és odafigyelésükkel, mint a már szerencsésen gyógyultnak mondható bátyót. Bár a szülőpár nem tervezett több gyermeket korukból fakadóan, mégis a lehető legnagyobb szeretetben várták, és nem csupán „eszközként", egyfajta gyógyírként kezelték, hanem igazi kis ajándékként. Vannak esetek azonban, amikor a szülői szeretetet háttérbe szorítja a másik gyermek életéért folytatott küzdelem.

Amikor a hősből áldozat válik

Erre nyújt remek példát A nővérem húga című regény – melynek született egy filmes adaptációja is.

Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb tesvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. (...) A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.

Ez a regény egyértelműen mutatja, hogy ebben az élethelyzetben vállalt gyermek nem fog minden esetben ugyanolyan családi státuszt kapni, és esetében a szülői szeretet is könnyen feltételekhez kötötté válhat.

Egy ilyen borzasztó szituációban egy szülőnek – a fájdalom és kétségbeesés közepette is – tudatosítania kell magában, hogy nem egy gyógymód, hanem egy önálló emberi lény születik, aki egyrészt nem használható ki, másrészt nem jelent garanciát a másik gyermek felépülésére.