Amikor felkínálja az élet, ne futamodjunk meg a téma elől, a gyerekünk kérdéseire ne adjunk kitérő válaszokat.
Az ősszel lehulló levelek, az úton talált elhullott állat, az elpusztult tengerimalac, a szomszéd bácsi halála, mind-mind alkalmat adnak az élet körforgásáról, végességéről való beszélgetésre.
Ha akkor szoktatjuk őt hozzá az elmúlás, halál valóságához, amikor még nem élesben kell szembenéznie vele, sokkal könnyebb lesz megküzdenie a gyászával, amikor komoly veszteség éri.
Valóban, a gyerekek haláltudata csak kisiskolás korukra válik éretté, akkor értik meg, hogy biológiai értelemben mit is jelent a halál. Az anyáknak azonban van egy másik tapasztalatuk is, mégpedig az, hogy nem az értelem szintjén, hanem érzelmileg, a szívükkel, lelkükkel érzik, sőt tudják a valóságot. Éppen ezért mondjuk ki a halál, meghalt szavakat, mert ennek a súlyát érzi, jelentését felfogja a gyerekünk, ugyanakkor ha eufemizmust használunk, mint például „elaludt", „eltávozott", azt szó szerint érti, ezért visszavárja az eltávozottat, vagy nem mer elaludni, nehogy ő is örökre elaludjon, ahogy a nagyi.
Ez egy nagyon fontos kérdés. Aki nem hisz a lélek túlélésében, az is nyugodtan mondhatja, hogy nem tudjuk, mi van a halál után; vannak sokan, akik abban hisznek, hogy tovább folytatódik az életünk egy másik dimenzióban, mások meg úgy vélik, ha bevégeztük földi létezésünket, akkor nincs tovább. Ha ezt mondjuk, akkor nem tagadjuk meg önmagunkat, ugyanakkor nyitva hagyjuk a lehetőséget a gyermek számára, így nem fokozzuk a félelmeit.
Ne zárjuk ki a közös családi gyászból, legyen teljes értékű családtag a veszteségben, szomorúságban is.
Nem a gyász mély megélése okozhat a személyiségfejlődésben problémákat, sokkal inkább a meg nem élhetett gyász.
Ha van kihez forduljon bizalommal, van kivel megosztania a kétségeit, kifejezni haragját, beszélhet a bűntudatáról, félelmeiről, akkor kevesebb feszültséget él át, csökken a veszteség okozta szenvedése. Kisebb gyerekek gyászfeldolgozása történhet rajzokon, meséken, szerepjátékokon keresztül is. Ilyenkor megrendülhet a biztonságérzetük, ezért igyekezzünk a megszokott életritmussal, állandósággal biztonságot nyújtani. Nagyobb gyerekek, kamaszok sokszor nem a szülőkkel, hanem egy baráttal bizalmasok, vagy egy olyan felnőttel, aki nem családtag. Ez nem baj, fő, hogy megértésre, elfogadásra találjanak.
A temetésen való részvétel segíti a halál tényének tudomásul vételét, elkerülhetővé teszi a kirekesztettség érzését, és megtapasztalhatja az emberi melegség, összetartozás, együttérzés erejét. Utána lehet erről beszélgetni, ami szintén segíti a feldolgozást.
Ne mulasszuk el azonban felkészíteni arra, mi fog történni a temetésen, hiszen, ha nem tudja, hogy a lélek már nincs a testben, rémülettel töltheti el, amit ott tapasztal.
Úgy vélem, 3-4 éves gyereket már el lehet vinni a temetésre, esetleg oly módon megoldva, hogy valaki vigyáz rá, ha kell, akkor kicsit távolabb a történésektől játszik vele.
Kisgyerekeknél jellemző lehet a regresszió – visszaesik egy korábbi fejlődési fázisra a szobatisztaság, beszédkészség terén –, alvás- és étkezési zavarok jelentkeznek, bújóssá válik, igényli a szülő állandó, biztonságot nyújtó közelségét. Iskoláskorúaknál figyelmet érdemel, ha leromlik az iskolai teljesítménye, magatartásproblémák merülnek fel, ha visszahúzódóvá válik, vagy éppen ellenkezőleg, bár korábban nem volt rá jellemző, most az osztály mókamesterévé válik. Összefoglalva minden, ami korábban nem volt jellemző a gyerekre, utalhat arra, hogy érzelmi válságban van, és segítségre szorul.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.