Jobb ember leszek: a szeretlek szó elsöprő ereje

A nyolcvanas években járunk, 11 éves vagyok. Mérges vagyok az édesanyámra azért, mert az osztályból a legjobb barátnőim Angliába készülnek nyelvet tanulni, mi azonban ezt nem engedhetjük meg magunknak. Emlékszem, ahogy anyu fekszik otthon az ágyon, én pedig kipirult arccal mérgelődök, és dühömben olyan dolgokat vágok a fejéhez, amiket nem lenne szabad. Akkor láttam őt utoljára otthon, mert gyerekként ugyan tudtam, hogy beteg, de azzal nem voltam tisztában, hogy pontosan mit is jelent a rákkal küzdeni, arra pedig végképp nem voltam felkészülve, hogy nem sokkal később ez a betegség el is veheti tőlem az édesanyámat. A kórház előtti időkből ez az utolsó emlékem róla, mérhetetlen lelkiismeret-furdalással párosítva.

A nővérem és én

Anya nélkül, immár kamaszként a világ összes dühével, a miért pont én? érzésével, a lázadó korszak kellős közepén... A nővérem nevelt, legalábbis próbálkozott vele. Nem voltam könnyű eset, ahogy nagyjából egyik tinédzser sem az, anya nélkül cseperedve pedig kiváltképp. Nehéz korszak volt mindkettőnknek, tele fájdalommal, meg nem értéssel. 18 éves lettem, amikor repülőre ült, és meg sem állt Ausztráliáig. Fél évre tervezte a kiruccanást, aminek immár 20 éve. Nagyjából ötévente látjuk egymást, hol én látogatom meg, hol ő tér haza.

Még soha nem köszöntem meg neki igazán azt, amit akkor értem tett: hogy felnevelt, hogy elviselt. Hogy a legsötétebb időben is utat mutatott, hogy igyekezett megadni nekem mindent, amit csak tudott. Mindketten tudjuk, nem volt más választása, nem ő imádkozott Istenhez fiatal felnőttként egy kamaszlányért és a vele járó bonyodalmakért. Mégis helytállt, ahogy csak tőle telhetett.

A szeretet ünnepe – időzítésből jeles

2018 karácsonyára hazalátogatott, és egészen január közepéig maradt. Ekkor már javában a kihívás jegyében éltem a mindennapokat. A gyerekkoromban történtekből tanulva soha, de soha, egyetlenegy napot sem mulasztok el úgy, hogy a lányomnak ne mondanám: szeretlek! Ő most 11 éves. Épp mint én akkor... Megszokottá vált ez közöttünk, nem is győzöm elégszer elmondani neki. Mert pontosan tudom, milyen az, amikor gyerekként nem hallod ezt elégszer. De a nővéremnek azóta sem tudtam úgy igazán, őszintén kimondani – legfeljebb egy-egy üzenetben a Messengeren vagy a Viberen, szívecskés-mosolygós emojikkal karöltve. Most viszont itt volt a remek alkalom, amikor személyesen tudtam elmondani neki, milyen hálás vagyok neki mindenért. Nehéznek tűnt mindezt összefoglalni, de valójában egyetlen szóval sikerült – minden sallangtól mentesen.

Érzelmi cunami

Érdekes, hogy egyetlenegy kimondott szó milyen hatással van az érintettekre. Valóságos érzelmi cunamit indított el – 20 évet vártam rá, hogy kimondhassam, ő pedig biztosan ugyanennyit arra, hogy ezt hallja. Hogy jobb ember lettem-e ettől? Nem tudom! De legalábbis mindenképpen boldogabb... Egy biztos, megfogadtam: mostantól nem mulasztom el annak a lehetőségét, hogy ezt mindennap hallja.

Csatlakozz te is a Jobb ember leszek mozgalomhoz ITT. Ha te is teljesíted velünk a különböző kihívásokat, meglátod, te is jobb ember leszel! És ne feledd: a Facebook-csoportunkban a TE történetedre is kíváncsiak vagyunk!