A varázsfuvolától a Bohém rapszódiáig: zenészéletek a filmvásznon

Noha a legtöbb zenész életrajzi film rock- és popsztárokról szól, azért nem hiányoznak a zsánerből a klasszikus zene nagy alakjai sem. Mozart ráadásul olyan volt a maga korának, mint egy igazi rocksztár: öntörvényű, megbotránkoztató életvitelű, tragikusan rövid sorsú géniusz. Az ő és Salieri vetélkedését középpontba állító filmjével pedig Milos Forman minden idők egyik legnagyszerűbb művét alkotta meg a témában – és a témától függetlenül is.

A komolyzene felől a dzsessz felé haladunk, aminek valaha élt egyik legnagyobb hatású alakja volt a Bird, azaz „Madár” becenévre hallgató Charlie Parker szaxofonos. A forradalmi zenei munkásságához pedig nem kevésbé mozgalmas élet társult: amikor mindössze 34 évesen elhunyt, a halottkém 50–60 évesnek becsülte. Hogy miért alakult ez így, többek között azt is megtudhatjuk a dzsesszrajongó Clint Eastwood rendezte remek filmből.

Val Kilmer fiatalon még megdöbbentően hasonlított Jim Morrisonra, de nem csak emiatt és a rengeteg Doors-szám révén lett jó ez a film. A rendező Oliver Stone emlékezetesen ragadta meg egy enyhén szólva is ellentmondásos személyiség sorsának fontos pillanatait – vele pedig egy legendás zenei korszak hangulatát is egyben.

Bő tíz évvel ezelőtt nagyon divatba jöttek a 20. század második felének híres zenészeiről szóló filmek — valószínűleg ekkorra telt el annyi idő a rock an droll hőskora óta, hogy már a mitikus múlt részei lettek ezek az élettörténetek. A széria egyik legkiemelkedőbb darabját a Ray Charles kalandos életéről szóló film szállította, melynek főszerepe még az Oscart is elhozta Jamie Foxx számára — az Amerikai Filmakadémia mindig is imádta az életrajzi mozikat és a fizikailag korlátozott karaktereket egyaránt.

A Ray után egy évvel ismét egy zenész életrajzi film volt az Oscar-gála egyik főszereplője: Joaquin Phoenix olyan élethűen játszotta el Johnny Casht (még a filmben hallható dalokat is ő maga adta elő), hogy az igazán díjat ért volna, ám végül helyette Philip Seymour Hoffman vihette haza a szobrot (szintén megérdemelten). Reese Witherspoon viszont díjra is váltotta a jelölését Johnny Cash feleségének szerepében, és a film maga is legalább annyira szólt kettejük életen át tartó viharos kapcsolatáról, mint a sztár zenei karrierjéről.

Egy színésznek mindig rendkívül nehéz és egyben hálás feladat egy ilyesfajta életrajzi film, hiszen nagyon közismert figurák bőrébe kell belebújniuk, ami ha jól sikerül, garantált az elismerés. Pláne, ha mondjuk az európai és francia mozi egyik legtündöklőbb szépsége, Marion Cotillard változik át a külsejében csúnyácska, de hangjában és lelkében annál gyönyörűbb sanzonénekessé, Edith Piaffá.

November eleje óta játsszák a hazai mozik a Bohém rapszódiát, amely Queen-dalokkal telepakolva világszerte meghódította a mozinézők szívét. A főszereplő Rami Malek itt is elképesztő átalakulást hajt végre egy olyan excentrikus, egyben kiismerhetetlen karakter bőrébe bújva, mint Freddy Mercury. A történet a zanzibári gyerekkortól a nemzetközi rocksztárságon át az AIDS okozta tragikus halálig követi végig Mercury alakját – igazán mozivászonra kívánkozó sztori.