Divatgyász vagy valódi együttérzés? - A dunai hajóbaleset közösségimédia-hatása

Fontos tisztáznunk, hogy a döbbenet, a megrökönyödés és a negatív meglepettség sosem azonos az igazi mély fájdalom érzetével, mégis láthatóan rengetegen képtelenek különbséget tenni köztük. Vannak természetesen átlagon felüli érzékenységgel rendelkező emberek, akik ismeretlenek szerencsétlen és szörnyű sorsa miatt valóban megélik a sajnálatot, és bizonyos esetekben még a szenvedést is. A hajóbaleset utáni social media posztok és hozzászólások milyenségéből és mennyiségéből azonban egészen biztosan nem arra lehet következtetni, hogy a közösségi média felhasználóinak 90 százaléka ebbe a csoportba tartozna. Akkor miért ez a rengeteg, látszólag túlzó hévvel történő részvétnyilvánítás, gyertyagyújtás, megindító hatásúnak szánt megnyilvánulás?

Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a Notre-Dame székesegyház a világ legismertebb gótikus stílusú temploma, és egy közel 700 éves építészeti csoda, de még így sem éreztem jogosnak a megtapasztalt globális fájdalmat és az újjáépítéséért tett törekvéseket. Ne legyünk naivak, ezek nagy részét a kirakatnak szánták. Persze lehet erre a „jelenségre" egy másik magyarázatot is találni, ami egyfajta tömegpszichózisként definiálható: ha más is sajnálja, úgy illik, hogy én is ezt tegyem, valamint minél többen éreznek hasonlóan, annál biztosabb vagyok abban, hogy én is így érzek.

A május 29-én, késő este történt dunai hajóbaleset szörnyű tragédia a Hableány utasai, személyzete és természetesen szeretteik, közvetlen környezetük számára. Közvetett tragédiaként élhetik meg a hajósok, a mentésben segédkezők, a szemtanúk, de akik csupán egy lájkvadász poszt miatt mentek ki a Duna-partra gyertyát gyújtani, vagy elvárt érzéseket mímelve írtak egy szívhez szóló bejegyzést, azok nem empatikus vagy érzékeny emberek, szimplán csak divatgyászolók.

Tragédia, tragédiább, legtragédiább. A tragikus események közt is teszünk különbséget, ami természetesen nem ebben a fokozásban nyilvánul meg, hanem a sajnálkozó, szomorkodó emberek számában.

Miért lehet az, hogy nagyobb visszhangot és együttérzést kap egy emberáldozatokkal járó hajóbaleset, mint a méhek előre jelzett kipusztulásának veszélye? Mindkettő tragédia, ezt senki sem vonja kétségbe, de belegondolva, a méhek eltűnése záros határidőn belül emberek millióinak halálához vezető éhínséggel sújthatná a földet – a többi hordalékos környezeti katasztrófáról nem is beszélve –, mégsem ez veri ki nagyobb számban azt a bizonyos biztosítékot. Nos, ennek végtelenül egyszerű okai vannak: az első eset már bekövetkezett, ráadásul váratlanul – a „velünk nem történhet rossz" érzését megbolygatva bennünk –, ráadásul mellé nevek, létező, megfogható emberi sorsok kapcsolhatók, míg a másik csupán egy lehetséges jövőt tár elénk, amelyben vagy hiszünk, vagy nem. Ez azonban nem lehet mentség.

A tragédia social media jelentőségét tehát növelheti a tényleges áldozatok száma, az adott térség közelsége, a bekövetkezett esemény váratlansága, az oldalak, influenszerek, közszereplők, ismert emberek által közvetített tartalmak minősége és mennyisége, valamint az ismerősök és a követettek – gyakran egymást utánzó – magatartása.

Nézz magadba: egy-egy közszemlére tett érzésed mögött hány százalékban áll valódi felháborodás, fájdalom, részvét, hány ilyen jellegű hozzászólásod okozott álmatlan éjszakákat, órákon át tartó beszélgetéseket, szült benned mély gondolatokat, idézett elő az életedben valódi változásokat? Valóban jobb ember leszel, ha különböző országok zászlajának színével fested meg a profilképedet? Valóban attól válsz a környezeted számára hiteles emberré, ha lépten-nyomon sírós lájkokat dobálsz, és virággal a kezedben fotózkodsz egy tragédia helyszínén? Fejezd ki egészen nyugodtan a benned feltörő érzéseket, de csak annyit és csak úgy, ahogyan azok jelentkeznek!

Aki idáig eljutott, az pontosan tudja, hogy akinek nem inge, nem veszi magára. A célom ezzel az írással nem a dunai hajóbaleset elbagatellizálása, csupán egy hosszú évek óta tartó jelenségre való rávilágítás volt.