Nyílt levél – Az apa öngyilkossága felnőttként is elveszetté tesz

„Apám hétéves koromban lett öngyilkos. A részletekbe nem mennék bele, nem is fontos, legalábbis az érzelmeimet illetően. Legyen elég annyi, hogy nem én találtam rá. Az első időszakban én is megéltem a gyász szakaszát: tagadtam a történteket, és sokáig hazavártam őt délutánonként, majd haragudtam rá, amiért ilyen drasztikus módon elhagyott, aztán leveleket írtam neki, amiket az íróasztalom fiókjában gyűjtöttem, később magamba fordultam, a hiánya intenzíven vágott földhöz. Mindezek végén elfogadtam a történteket, és megpróbáltam nélküle tovább élni. Ez sikerült is egészen mostanáig. 27 évesen a párom megkérte a kezemet. Madarat lehetett volna fogatni velem a boldogságtól, de pár héttel később elkezdtem azon gondolkodni, hogy ki kísér majd az oltárhoz. Apámnak kellene, de ő húsz éve úgy döntött, nem akarja látni a lányát fehér ruhában, ahogy nem akart rá büszke lenni, amikor felveszik az egyetemre, nem akart aggódni az első randevúján, nem akarta megvigasztalni az első szerelmi csalódásakor, nem akarta látni az iskolás előadáson sem... Akkor nagyon rossz döntést hozott, a lehető legrosszabbat. Azt hittem, ezt már le tudtam magamban zárni, de most rá kellett jönnöm, hogy csupán bezártam egy dobozba, és elrejtettem.

Kedves Apa!

Nem tudom, mi játszódott le benned, hiszen még gyerek voltam. De szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy ha most tehetnéd, ne másítanád meg az akkori döntésedet. Nincs bennem harag, csak értetlenség. Mi lehetett annyira szörnyű, annyira nyomasztó, annyira félelmetes, amiért érdemes volt eldobnod az életed, cserbenhagynod a lányodat? Egyetlen ok sem lehetet, ami indokolná azt, amit tettél. Tudod, nem haragszom, csak sajnállak, és sajnálom magam. A szülőség felelősség, ezt próbálom magamban erősíteni így, hogy tegnap este két csíkot mutatott a teszt. Egyetlen dolgot megtanítottál nekem, én nem fogom cserbenhagyni a gyermekemet, ebben egészen biztos vagyok."