Önfenntartó szuperváros vagy szmogos betondzsungel? Ilyen lehet a jövő városa

Kár lenne tagadni, hogy a városok (különösen a többmilliós lakossággal bíró metropoliszok) rengeteg kihívással küzdenek. A népsűrűség növekedése és a zöldterületek csökkenése csupán kettő a leglátványosabb problémák közül. Hosszú távon legalább ilyen súlyos gond a városok egyre növekvő, fosszilis forrásokból kielégített energiaigénye és a szintén fosszilis üzemanyagokat használó autós forgalom gigantikus károsanyag-kibocsátása.

Közelre tekinteni nem elégséges

Sokkoló adat, de ahhoz képest, hogy a világ városai a bolygófelszín mindössze 3 százalékát teszik ki, az összes megtermelt energia 60–80 százalékát emésztik fel, miközben az emberiség teljes szén-dioxid-kibocsátásának 75 százalékát adják. Rövid távon lehet ugyan orvosolni egy-két problémát, például a fejlett tömegközlekedés csökkentheti a lakossági autóhasználatot, valamint a tetőszerkezetekre szerelt napelemtelepek segíthetnek alacsonyabban tartani a villanyszámlát. Ahhoz viszont, hogy a városok a távolabbi jövőben is egészséges, élhető otthont jelentsenek, alapvető átalakulásra van szükség.

Mielőtt azonnal rohanna pakolni a kedves olvasó, hogy sebesen maga mögött hagyja a hetedik emeleti panellakást, azt is hozzá kell tenni, hogy az „alapvető” egyáltalán nem rossz vagy drasztikus dolgot jelent. Épp csak a városok fenntarthatósági törekvéseinek sikerre viteléről van szó, mely stratégiák annyira nem is újak. Mi több, az első városok a neolitikus forradalom után pont azért jöttek létre, mert az egy helyen koncentrálódó élelmiszer-termelés lehetővé tette a népsűrűség növekedését, valamint számos más gazdasági ágazat kivirágzását – tehát az urbanizálódás tulajdonképpen civilizációs jelenség.

Hogy, hogy nem, a városok fenntarthatóvá válásának is az élelmiszer-előállítás az egyik mérföldköve: a jövőben nem kell több száz kilométert utaztatni a zöldségeket, legalább egy részük megteremhet az újgenerációs szupermarketek tetején kialakított melegházakban, míg az alagsorban szárazföldi lazacfarmok működhetnek, hogy minden korábbinál frissebb alapanyaghoz, egészséges és vegyszermentes táplálékforráshoz jussanak a vásárlók.

A jövő elkezdődött

Sci-finek hangzik? Talán mert már Isaac Asimov amerikai író, a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legjelentősebb szerzője is úgy képzelte el a jövő városait, mint hatalmas biodómok alatt működő, önfenntartó rendszereket, ez a gondolat pedig egyre közelebb kerül a valósághoz. A pandémia idején a magyar nagyvárosokban is egyre többen döntöttek úgy, hogy belevágnak a zöldségtermesztésbe, akár az erkélyükön is. A városi növénytermesztés pedig nem csupán múló hóbort, hanem a fenntartható fejlődés egyik fontos eleme lett. Ettől már csak egy lépés, hogy zöld homlokzatokat építsünk a magasházakra, vagy „függőleges erdőket” hozzunk létre a magasra törő épületek lakószintjei között. Ezek a megoldások ráadásul már léteznek: előbbire a budapesti Millenáris Park függőkertje, míg utóbbira a milánói Bosco Verticale nevű lakóépület szolgáltat példát, aminek négyszáz erkélyén 750 fa és ötezer cserje segít tisztítani az 1,4 milliós észak-olasz nagyváros levegőjét.

Hasonló technikákkal akár teljes városokat is újra lehet tervezni. És hogy erre mi szükség van? Azon túl, hogy kutatások támasztják alá a zöldterületek és a kiegyensúlyozottabb életvitel közti kapcsolatot (azaz ahol van lehetőség „kimozdulni a természetbe”, ott a lakók is jobban érzik magukat), a klímaváltozás súlyos hatásai is az ajtón kopogtatnak. Emiatt a modern városok átalakulásának kiemelt szerep jut, hisz ha egy tízmilliós megapolisz képes a fenntartáshoz közeli működésre, az sok ezer tonna károsanyagtól kíméli meg bolygónkat – és segít felvenni a kesztyűt az emberiség által okozott, s egyben a civilizációnk jövőjét fenyegető, eddigi legnagyobb környezeti problémáival szemben.

Egyre többen leszünk

Joggal mondhatjuk persze, hogy igazi megapolisz a mi régiónkban nincs – az ENSZ adatai alapján viszont úgy tűnik, hogy még lehet. A világszervezet szerint 2007-ben az emberiség fele élt városokban, 2030-ra pedig ez az arány meg fogja haladni a 60 százalékot – azaz 5,1 milliárd ember él majd valamilyen urbánus térben. Ráadásul a folyamatos urbanizáció előttünk álló szakasza 95 százalékban fejlődő országokban történik majd, ahol már most is komoly gondot jelent az élelmiszer-ellátás vagy az általános higiéniát biztosító infrastruktúra kiépítése.

Épp ezért szentelt az ENSZ külön célkitűzést a témának a 2015-ös Fenntartható fejlődési célok között. A 11-es pont a „Fenntartható városok és közösségek” címet viseli, és olyan célokat foglal magába, mint hogy az évtizedünk végére mindenki otthonhoz juthasson, az összes városban legyen csatorna, és a lakók világszerte kiléphessenek valamilyen zöldterületre, különös tekintettel a nőkre és a gyermekekre. Habár ezek megszokott dolognak tűnnek a fejlett világban, sok helyen még nem azok.

Pedig nem vagyunk messze attól, hogy mindezt elérjük; a technológiai fejlődés sok lehetőséget kínál, s döntések függvénye, hogy ilyen lesz a jövő városa. A lakhatáshoz például érdemes hozzátenni, hogy ahol vannak régi épületek, azokat igenis érdemes hasznosítani – felújítani általában fenntarthatóbb, mint újakat építeni, erre pedig megint csak jó példát szolgáltatnak az olyan európai fővárosok, mint Budapest, Párizs vagy Bécs. A régi, 19. században épült téglaházak hatalmas beltereiben több lakást, irodát alakítottak ki, a stabil alapok pedig lehetővé tették az olyan modern megoldások bevezetését, mint a távfűtés vagy a minden helyiségben elérhető internet.

A jövő a „15 perces” városoké

Nem olyan elrugaszkodott ötletek ezek, a városok jobbá tételének receptje részben odafigyelésen és felelősségvállaláson múlik. Persze attól még, mert használjuk a régi épületeket, zöldségeket termesztünk az erkélyen és a boltban helyben megtermelt élelmiszert vásárolunk, a városunk még nem lesz teljesen fenntartható, a közlekedéssel kapcsolatos problémák szintén megoldásra várnak. Ilyen is van: az úgynevezett tizenöt perces város ötlete. Az elképzelés lényege, hogy semmi se legyen messzebb negyedórányi gyaloglásnál, azaz a lakosok ne üljenek autóba az olyan mindennapi dolgok miatt, mint a bevásárlás, vagy hogy iskolába vigyék gyermekeiket.

A várostervezés ezen iskolája sem új, a régebbi lakótelepek között több olyat is találunk, ahol ez a szándék már erős volt: elég megnézni mondjuk a fővárosi József Attila lakótelepet. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a régi aszfalt egy részét vízáteresztő felülettel helyettesítsük, így segítve a városi fák tápanyaghoz jutását, vagy hogy kizöldítsük a villamospályákat, amik így nem csak szebbek lesznek, de hozzájárulhatnak a városi levegő tisztulásához is.

Isten óvjon a Megacitytől!

Visszatérve kicsit Asimovhoz és az ENSZ-hez, a világszervezet szerint 2050-re már az emberiség 70 százaléka él majd városokban, amik így tényleg kezdenek hasonlítani ahhoz, amilyennek a neves szerző egykor megálmodta.

Vagyis bízzunk ebben, mert vannak sötétebb víziók is; a Dredd bíró képregények megacityjei hasonlóan gigászi települések, amik a teljesen élhetetlenné vált bolygófelszín utolsó bástyáiként adnak otthont emberek milliárdjainak, akik akár több tízezer lakosú óriástömbökben tengetik kilátástalan mindennapjaikat. Habár ettől messze vagyunk, az ENSZ adatait látva talán nem túlzás azt állítani, hogy ha most nem lépünk a megfelelő irányba, akkor nem sok esélyünk lesz rá, hogy a jövő generációi számára élhető városokat építsünk.

Amennyiben szeretnéd tudni, miként tehetjük fenntarthatóbbá a városokat, és milyen fejlesztések állnak rendelkezésünkre annak érdekében, hogy az unokáink is parkokba vihessék játszani a gyerekeiket, úgy mindenképpen látogass el november 30. és december 5. között a Planet Budapest 2021 Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozó eseményeire. Találkozzunk a Hungexpón!

További részletek: www.planetbudapest.hu