Az egész életem egy krízishelyzet, ezért másokét is nagyon átérzem! - Interjú Fónagy Istvánnal

István, legutóbb együtt önkénteskedtünk, és két kórház között beszélgettünk pizza kihordás közben. Tudom, hogy nem volt könnyű időszak neked sem az elmúlt egy-két év, talán ezért is törekedsz minél inkább mások segítésére. Mesélj, hogy vagy napjainkban?

F. I: Igaz, ez a munka nem tevékenységhez és vállalkozáshoz kötött, ám, ha az ember önkéntességbe kezd, akkor éreznie kell a lelkének a mélyéből, hogy erre képes e, avagy sem. Kell egyfajta érzékenység, emberi hozzáállás, mert sokszor a dolgok mögé kell látni, hogy észrevegyük az embert, aki segítségre szorul. A hosszú önkéntes éveim alatt sokan már ismernek és bíznak bennem, ezért hozzám fordulnak, hogy segítsek, vagy, hogy legyek közvetítő a bajba jutottak és támogatójuk között. A segítségnyújtásnak is többféle formáját ismerjük. Élelmiszercsomagok, pénzbeli adományok, lakhatási patronálás, és most az elhúzódó vírushelyzet idején a lelki segítségnyújtás is előtérbe került.

És amikor egy kávé melletti tartalmas beszélgetés – legyen az fél óra, egy óra – után elbúcsúzom, egészen más érzésekkel távozom, mintha csak odaadtam volna egy borítékot.

Itt én az időmmel, energiámmal szállok be leginkább, ami nem kevés, és olykor a pénztárcámba is bele kell nyúljak, ha úgy hozza a helyzet. Sokszor a lelki megterhelés nehezebben dolgozható fel, mint a fizikai teherviselés, mert emberek tömkelegének a lelki nehézségeivel kell szembe nézned. Önkéntelenül is magadra veszed a bajokat, és ha erre nem vagy fogékony, ha nem vagy a figyelmeddel jelen, elvész a kontakt és az nem jó.

Pisti, meg kell, hogy kérdezzem, van-e személyes érintettség a történetben, volt-e valaha olyan krízis az életedben, ami miatt ezt a hivatást választottad?

F. I: Olyan ember nincs, akinek ne volna valamilyen törése, ehhez nekem nem törés kellett, elég volt egy szegény világban, egy szegény családba születnem. Olyan helyzet volt, hogy becsületesen dolgozó szüleim nyolc gyermeket nevelve igyekeztek egyről a kettőre jutni.

Nem könnyű feldolgozni egy ilyen emléket, de ez az én személyes, belső fájdalmam, amit nem adhatok ki magamból, mert mindenkinek megvan a saját lelki fájdalma. Így maholnap hatvan évesen azt veszem észre, hogy más emberek krízishelyzetét hallgatom és az a krízishelyzet az én krízishelyzetemben, hogy én erre fogékony vagyok. Az egészségügyi iskolában beleláttam ebbe a világba, de mégis úgy érzem, az indíttatás sokkal régebben, már otthon a szülőfalumban kezdődött.

Nemrég egy újabb díjat vehettél át - a számos előző mellett - önkéntes, becsületes munkádért, amire méltán lehetsz büszke. Mesélnél róla?

F. I: Tavaly abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Szent Erzsébet Rózsája díjat nekem ítélték. Szent Erzsébet a szegények védőszentje volt, és ez a díj kizárólag karitatív tevékenységért adható, politikamentesen. Ezért nagyon odafigyelnek arra, ki kapja meg ezt az elismerést. Úgy érzem, erre a kitüntetésre vagyok a legbüszkébb! Ez egy elismerés, amit a lelkemben hordozok, és amikor kilépek a kapun, és olyan helyzetet látok, amit meg kell oldani, akkor mindig eszembe jut. A díj kötelez!

Túl a halottak napján idős rászorulókat fuvaroztál a temetőbe, még a
karácsony sem az önzésről szól nálad. Miért teszed mindezt, miért segítesz szünet nélkül? Idén is megvendégelsz olyat, akinek nincs hová mennie?

F.I: A Fónagy vendégházban minden nap ünnep, és nem kell a karácsony sem ahhoz, hogy felfigyeljek arra, hogy rászorul valaki a segítségemre. Fogyatékkal élőkkel és az egészségügyben is hosszú éveken át dolgoztam. Magammal hoztam ezt az attitűdöt és tovább örökítem itt a vendéglátásban is. Mint például azt a kislányt, akit a szüleivel együtt vendégül láttam egy hosszú hétvégére, hogy beleláthassanak, belekóstolhassanak a térségünk szépségeibe és finomságaiba.

Kiemelnél egy megindító, kedves karitatív esetet, amelyre szívesen emlékezel vissza?

F. I: Amit nagyon fontosnak tartok és ezt több vállalkozás is megtehetné a szálláshelyén, – főleg télen – ahol be van fűtve és nincs annyi vendég, hogy elszállásolhasson rászorultakat. Amiről beszélek, az nálam évek óta működik. Kemény telek jönnek, és sok embernél nincs megfelelő fűtés, téli takaró, meleg ruha.

Tavaly télen 11 emberen tudtam így segíteni. A vendégház kapuja egy-egy forró italra mindig nyitva áll a rászorulók előtt, és ha csak egy csésze teát tud csak meginni nálam valaki, míg itt van, nemcsak ő, de a lelke is átmelegedik. Nem emelnék ki egyet sem, mert ezek az emberi sorsok mind traumák.

Egy hatalmas dolgot vittél végbe a közelmúltban. Vettél egy ingatlant, amely a Kétszív lakás nevet kapta és a krízishelyzetbe jutott emberekkel osztod meg. Hogy is néz ki ez a gyakorlatban?

F. I: Mióta megszülettem, rengeteg krízishelyzettel találkozom, és elemi erővel igyekszem segíteni, ahol csak tudok. Azért hoztam létre a krízislakást itt a Dunakanyar egy csodás szegletében, mert ezt az általam képviselt segítségközpontú életformát nem akartam túl sűrűn behozni a vállalkozásomba. Mert mindkettő másról szól. Célom, hogy legyen egy hely, ahová a bajba jutott embereket hirtelen el tudjuk helyezni akár egy-egy napra, akár egy kicsivel hosszabb időre, kizárólag a krízishelyzet megoldásáig.

Ez egy lehetőség például akkor, amikor szinte mezítelenül kell menekülnöd egy égő lakásból, vagy amikor érkezik egy apuka a Hajdúságból ide a gyámhatóságra a gyermeke elhelyezését intézni, és nincs hol megszállnia. Számtalan helyzetet tudnék még felsorolni, de legyen elég ennyi.

Hamarosan kezdődik a téli szezon, Pisti újra mikulás ruhába bújik, hogy az árvákon, fogyatékosokon segítsen, csokit osszon, életeket mentsen. Ha lenne 3 kívánságod, te mit kérnél a Jézuskától idén?

F: I: Évek óta, hagyományainkhoz híven minden Advent első vasárnapjával megkezdjük a váci főtéren az ünnepi készülődést, amelynek része a karácsonyi gömbfának a díszítése is.Többezer karácsonyi gömbről beszélünk. Azok az emberek, akik nem tudnak a családtagjaikhoz hazautazni, felhelyeznek egy díszt a fára, így gondolva szeretteikre. Szintén hagyomány, hogy decemberben Mikulásruhába bújok és meglátogatom a krampuszaimmal, a fogyatékkal élő és rászoruló gyermekeket és családokat is. Ilyenkor azokat a csomagokat és csokoládékat osztom szét, amelyeket jószándékú emberek ajánlanak fel. Három kívánság? Hm...

Történt ugyanis, hogy a mögöttünk lévő halottak napja alkalmából négy esetben vittem ki idős személyeket a temetőbe gyertyát gyújtani, akik egymaguk nem tudták ezt megoldani. Vagy, mert betegek, vagy kerekesszékesek, és így tovább. Egy rokkantnyugdíjas hölgy azzal hívott fel, hogy kéri szépen, vigyem ki a temetőbe, mert nagyon fájnak a lábai, és ugyan vannak gyerekei, de a fia nem ér rá. Ez a fiú az anyja kérésére azt válaszolta, ilyen benzinárakkal ő nem utazik ki Vácra, csak, hogy az anyját kikísérje a temetőbe, oldja meg anyuka. Anyuka megoldotta. Segítettem, és majd megszakadt közben a szívem, nem sok kellett, hogy sírva fakadjak. Ez nem az első és nem is a második eset, amivel találkozom.

Na jó, még egy kívánság: Legyen egy 20 méteres fenyőfám, amin ezernyi fény díszelegjen, és mindenki kortól, nemtől, vallástól függetlenül, kézenfogva állja körbe ezt a fát. A fény a reménységet és az összetartozást jelenti nálam. És úgy érzem, ezekre a dolgokra most igen nagy szükség van.