Dr. Csernus: Belehaltam én is - Szily Nóra interjúja

És az baj?
Baj. Mert nem önmagamban kerestem. Mert ez a támaszkodás.

A támaszkodás a gyerek-szülő viszony modellje?
Csak részben. Inkább ugyanazoknak a folyamatoknak a lekoppintása, amiket a szüleimnél látok. Pedig amikor nem befolyásolnak érzelmek, akkor abszolút elutasítom. Sőt látom, hogy mi a probléma. De amikor az érzelmek ott vannak, az érzelem széppé teszi a pasikat vagy a csajokat. És a negatív oldalakat nem merjük meglátni, vagy csak úgy mismásolva, megszépítve. Amíg nem látom meg a szüleimben az emberi mivoltukat, addig az önmagamét sem fogadom el, és ebből adódóan hogy fogom mindezt meglátni a másikban? Hogy van benne jó is és rossz is. Függetlenedni kell, hogy ne legyek befolyásolható.

Már nem vagy az?
Mostanában törekszem arra, hogy ne legyek az. Ahogy sokszor mondtam, az önismeret valójában arról szól, hogy milyen gyorsan tudok kimászni a negatív élményekből. Már nem cipelem magammal éveken keresztül. Ameddig áltatja magát az ember, addig lehetetlen továbblépni. Kívülállóként nagyon jól láttam másoknál az összefüggéseket, de az önmagam életében sokáig nem.

A párkapcsolati kudarcaid ennek a következményei?
Igen, én ezt számtalanszor átéltem, szinte az összes kapcsolatomban ez volt. Egy idő után átalakultak mamává.

Utaltál a könyvben intő jelekre. Hogy nem vetted őket észre?
Önindoklások. Számtalanszor elmondtam, hogy kellő intelligenciával bíró ember nagyon okosan csapja be magát. Különösen hogyha olyan tempójú rohanó életet él, mint én - sokszor ebben a nagy adni akarásban elfelejtettem önmagamra adni. Pedig az is beletartozik ám az önérvényesítésbe. Hogy önmagamat meg tudom-e becsülni.

Tehát sokkal inkább éltél kifelé, minthogy magadra figyelj? Minden fontosabb volt? A páciensek, az előadások?
Hogy megfeleljek a rendszernek, hogy ellássam a betegeket. Ügyeletek, képzések... Amikor már hullafáradt vagy, nem nagyon jutnak eszedbe ezek a gondolatok. Aztán egy idő után arra eszmélsz, hogy nem vagy jól a párkapcsolatodban, és nem tudod, hogy miért. Keveset figyeltem önmagamra, nem becsültem meg azt, amit kaptam és nem láttam meg bizonyos összefüggéseket. Sokkoló volt, de törvényszerű, hogy vége lett. Ha elfelejted nap mint nap megbecsülni a kapcsolatodat, ez fog bekövetkezni.

Hány embert figyelmeztettél már...
Akasztják a hóhért... akasztották a hóhért. De ez jó! Nincsen semmi baj!

Ne mondd nekem - persze itt ülünk, megy az élet tovább -, de az ilyenfajta dolgokba azért rendesen bele lehet halni.
Belehaltam én is, máskülönben nem tudnék most erről beszélni. De rájöttem, hogy szükséges. Amikor arra gondoltam, hogy itt vagyok én - akiről az emberek azt hiszik, hogy isten... Hát le akartam rántani az istenről a leplet. Nem vagyok isten. Emberből vagyok. Az a rész a könyvben énrólam szól. Én magammal vívódtam. Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e. Nem a másikat támadtam, hanem önmagamat feszítettem keresztre okkal és joggal.

Miért publikusan tetted? Miért írtad le?
Azért, hogy mások tanuljanak belőle.

Hogy figyelni kell? Jelezni kell? Ő nem tette?
Ő megtette valójában, jelezte - csak én azt az információs töltetet úgy értékeltem, ahogy én akartam. Elsunnyogtam. Tudod, érdekes, hogy a kommunikáció milyen. Hogy te meg vagy győződve arról, hogy elmondod - csak selyempapírba burkolod. A másik látja a selyempapírt, és nem látja, hogy a tárgy benne ólomból van. A selyempapír pillekönnyű...

Figyelj, de tényleg! Az, hogy valaki másért hagyott el, nem nyírta ki az önértékelésed? Nem küldött padlóra?
Én ezzel nem foglalkoztam. Egy csöppet sem. Hidd el. Olyan sokszor mondtam azt, és abban a pillanatban beugrott - hogy egy ember önmaga sorsának a felelőse. Én abban a krízisidőszakban, amikor egyedül voltam, azon agyaltam, hogy az én felelősségem mi volt. Örök életemben az összefüggésekre akartam rájönni. Mi miért történik. Egyrészt áttoltam magam egy hiúsági kérdésen. Nagyon sajnáltam magam. Majd rájöttem arra, hogy ez zsákutca. Érdekes volt. A fájdalom és a félelem kiürítette az agyamat.

A félelem...
Attól, hogy fog-e még valaki szeretni.

Fájdalom, mert...
A fájdalom azért, mert a cipésznek lukas a cipője. De ez önsajnálat. Akkor jöttem rá, hogy mindenki annyi tiszteletet és megbecsülést kap a másiktól, amennyire önmagát tartja.

Tudod mit nem értettem még? Nem tudtam összerakni, hogy akkor most van párod, vagy nincs párod?
Van. Azok a szép élmények, amiket leírtam a jelenről szólnak.

Akkor az a félelem, hogy már nem fognak szeretni - elmúlt...
Most már figyelek az adott napra, és legyen szó bármiről - mindent el merek mondani. Ha el is követek hibát, akkor nagyon gyorsan elgondolkozom azon, hogy mi lehet a mozgatórugó. Mert meg kell fogalmazni, hogy miért követtem el, valójában mitől félhetek én. Rengeteg emberrel beszélve utólag kristálytisztán megfogalmazzák azt, hogy hol volt az a pillanat, amikor érezték, hogy ebből baj lesz - és bedugták a fejüket a homokba. Pedig tudták, hogy mikor ártottak maguknak és a másiknak.

De miért kezdődik el?
Szeszélyből, kivagyiságból...

Ezek emberi gyarlóságok, Doki, nem elkerülhetők... Ne ámítsuk magunkat!
De nem mindegy, hogy milyen gyorsan felismerhetők... tudod? Nem elkerülhetők, de a tócsába lehet belelépni a cipőd sarkával, és lehet nyakig elmerülni újra. Tehát hogyha látom, hogy a másik figyelme csökken, akkor megkérdezem: történt veled valami, vagy én csináltam valamit? És nem húzom az időt...

Most jól vagy?
Igen.

Nem füllentesz?
Nem.

Szerelmes vagy?
Igen.

És viszont szeretnek?
Úgy érzem, igen.

Maradjon így!
Maradjon. De tudod, ez csak akkor maradhat, ha én is meg ő is nap mint nap megdolgozunk ezért.

De hát nem vettél vissza... Ma is reggel óta rohansz. És késő este fogsz hazaérni.
Viszont napközben hazamentem, és az asztalra kitettem egy csokor virágot. Számon kell tartani, hogy ezek is beletartoznak. Hogy amikor hazaér, akkor a virág illata várja a szobában... aztán majd én is megjövök.