A láb nélküli lány: „Úgy érzem, egy talicska mázlival öntöttek nyakon ebben az évben”

Kezdjük a dolgok elején, hogyan történt a baleset, ahol elvesztetted a lábadat?

Érdekes, amikor a balesetemet idézem vissza, a legtöbben félnek megkérdezni tőlem, pedig ez is az életem része, már megtanultam vele együtt élni, sokszor viccet is csinálok belőle. Egy forró nyári napon történt, 2014. július 20-án – idén ünneplem az első újjászületési évfordulómat. Fesztiválról tartottunk haza, amikor kisodródtunk a kocsival és belecsúsztunk egy szakadékba, ekkor

Próbáltam magam menteni, ebben a többiek is segítettek, szorítókötéssel tudtuk bennem tartani azt a maradék vért, ami még életben tartott. Ezekben a percekben felerősödtek az érzékszerveim, mintha egy másik dimenzióban lettem volna. Annak ellenére, hogy én sérültem meg a legjobban, ez folyamatosan megtérül számomra, mivel azóta egyre pozitívabb irányba halad az életem.

Amikor legelőször felébredtél és megpillantottad a lábadat - vagyis a helyét- , mi volt az első reakciód?

Először erre gondoltam: „Hú, ez hiányzik!”. Ekkor kicsit elkezdtem pityeregni, aztán szóltam a nővérkéknek, hogy adjanak egy lábat, mert nekem ott van az egyetem, tennem kell a dolgomat, úgyhogy intézkedjünk gyorsan. Lehetséges, hogy csak később tudtam mindezt igazán feldolgozni.

A rehabilitációt követően belevágtál egy blog írásába, ahol a történetedet mindenkivel megosztod. Az oldal első bejegyzésében ezt a mondat olvasható tőled: „A húszas éveiben járó, ereje teljében lévő nő vagyok, és 95%-os életet élek…”. Mi a fő célod a bloggal?

A fő célom elsöpörni az előítéleteket és megmutatni másoknak, hogy léteznek mozgássérült emberek és ez nem tartozik a takargatnivalók közé. Fontos, hogy ha ilyet látunk ne otrombán bámuljuk az illetőt, hanem fogadjuk el, hogy ő is egy ember, csak éppen más testi adottságokkal. Hét hónapig tartott a rehabilitációm,

de idővel egyre jobb lett az állóképességem és a kedvem, így elindulhatott a blog is. Már annak is örülök, ha egy kicsi motivációt belecsempészhetek valakinek az életébe, vagy ha mikor elindulok pengelábbal futni nem néznek rám furán.

A blogodon részletesen írtál a fantomfájásokról, amelyeket hónapokon keresztül éreztél. Ezek a mai napig jelentkeznek?

Ezek tudatalatti, generált fájások, mivel az agyam elraktározott minden információt, amit a balesetben kapott, ezeket élem át folyamatosan ilyen formában - kellemetlen.

Mi a helyzet a közösségi élettel?

A legelején nehezemre esett kimozdulni, a lábatlanok ilyenkor szégyenlik magukat. Azt hiszik ők a világ szégyenei, akiknek meg kell húzódniuk a sarokban magukat takargatva. Velem is ez volt, aztán rájöttem, hogy így érzem jól magam a bőrömben, fogadjanak el,

Idén volt az első alkalom, amikor rövid ruhát húztál a baleset óta.

Körülbelül két hónapja leszedtem a szivacsot a lábamról és felvettem egy rövid szoknyát. Eufórikus állapotban léptem az utcára, szinte annyi adrenalin volt bennem, mint a balesetkor. Ez az alkalom a boldog megnyilvánulás mellett egyfajta küzdés volt számomra.

Frissen amputáltakat is látogatsz, hogy lelkierőt adj nekik.

Jól bevált módszer, hogy a kesze-kusza jövőképpel rendelkező friss amputáltakhoz mindig mennek tapasztalt, hasonló sorsú emberek. A rehabilitációs központba rendszeresen járok vissza hozzájuk, mert ilyenkor nagyon meg vannak zuhanva lelkileg. Az életben is folyamatosan kontaktálok velük, már most van több ismerősöm, akikkel azóta többször is találkoztunk.

A jelenlegi protézised egy szép, egyedi, nőies darab. Mióta tartozik hozzád és hogyan működik?

Ez egy nagyon friss protézis, még egy hónapja sincs, hogy megkaptam. Sajnos mostanság derült ki, hogy borzasztóan függ a hőmérséklettől, a meleg sokszor gátol a mozgásban és a közérzetemnek sem tesz jót. Ez valóban egy egyedi, különleges darab: van benne elektronika, mikroprocesszor (ami vezérli a járást), egy hidraulikus rendszer a hátuljában, illetve két szenzor alul-felül. Ez a töltős lábam – így szoktam hívni –, ami nagyon stabillá teszi és megkönnyíti a járásomat, sok mindenre képes vagyok általa, amikre korábban nem.

A szemedben hogyan vizsgázott a magyar egészségügy?

Lehet azt mondani, hogy az én esetem speciális, mert fiatal végtagvesztett vagyok és hirtelen történt minden. Nálam 100 százalékosan működött minden, nem volt probléma a kórházban, se a rehabilitációs központban, a nővérek kiváló munkát végeztek, mindig ott voltak, ha kellett. Úgy érzem, egy talicska mázlival öntöttek nyakon ebben az évben.

Sokan átértékelik az életüket és a hozzáállásukat balesetek, betegségek után. Te veled is ugyanez történt?

Rájöttem, hogy régebben túl sokat éltem a múltban és állandóam sértődéseket, bánatokat, rossz beidegződéseket hánytorgattam fel. Nem éltem meg a pillanatot. Mindez mára sokkal-sokkal másabb lett,

Milyen munkakörben képzeled el magad a jövőben?

Formatervező mérnöknek tanulok, szeretnék egy dizájn stúdiót létrehozni, amely valószínűleg összefüggésben lesz a protézisekkel is. Terveim közt szerepel egy protézises divatbemutató és hogy továbbra is látogassam a frissen amputáltakat. Emellett erősen gondolkozom rajta, hogy igényes kinézetű protéziseket tervezzek – a lábatlan ismerőseim buzdítására.

Ha tíz év múlva összefutnánk, mit mesélnél nekem, mivel telnek a napjaid?!

A tervezés és a karitatív dolgok mellett féltett célom, hogy a futást komolyabb szinten űzzem. Hogy ez sikerüljön, az nem csak a kitartásomon múlik, inkább egészségileg kell a protézis viseléséhez alkalmazkodnom.

ha az nem jön össze, akkor maradnak a hosszútávok.