Abortusz, amikor a lelked egy részét is elveszted

Hiába törvényes ma Magyarországon a terhességmegszakítás, a nők többsége mégiscsak úgy érezheti, hogy amit tesz, az az emberek szemében elfogadhatatlan. Titkolják, szégyellik, félnek a barátok, ismerősök reakciójától. „Miért nem adta inkább örökbe? Annyi pár vár kisbabára!”, „Biztos fel tudta volna nevelni egyedül is!”, „Ahol egynek van hely, ott van kettőnek is!”

A külső reakcióktól való félelem mellett azonban ott van a belső harc is. Egy visszavonhatatlan döntés, mely veszteséggel végződik. A legtöbb nő ugyanis meggyászolja meg nem született gyermekét, még akkor is, ha ő döntött erről.

• Tagadás – Abortusz esetén ebben a szakaszban a nők többsége úgy tesz, mintha a terhesség és a beavatkozás meg sem történt volna. Nem képesek elfogadni, ezért próbálnak úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
• Harag – A tagadásból kilépve elkezdik keresni a bűnbakot. Okolhatják egyszerűen a sorsot, vagy épp azt az éjszakát, a partnerüket, önmagukat, a helyzetet, amiben élnek, és ami megakadályozta a gyermekvállalást. Ebben az időszakban többször meg is változtathatják, hogy kit tartanak felelősnek az egészért.
• Alkudozás – A középső fázisban a terhességmegszakításon átesett nők elkezdenek relatív valóságokról fantáziálni, amiben vagy meg sem történt a teherbeesés, vagy nem állt fenn olyan helyzet, ami miatt az abortuszt választották. „Mi lett volna, ha 1 évvel később jön?” Ennek célja, hogy elterelje a figyelmet a fájdalmas valóságról.

• Depresszió – Kezdik racionálisan látni a dolgokat, mernek szembenézni a fájdalommal. Egyre többször jut eszükbe a pici, kiszámolják, hogy mikor született volna meg, az is lehet, hogy babaruhákat kezdenek el nézegetni. Erősödik a gyász érzése, kezdik feldolgozni a történteket – a döntést, műtétet, az ürességet.
• Elfogadás – A terhességmegszakítás tényét és a meg nem szült babájukat képesek elhelyezni az életükben, de már csak emlékként, nem pedig a mindennapi gondolataik részeként. A bűntudat helyét átveszi döntésük elfogadása. Képessé válnak lezárni életük ezen periódusát.

A többség azonban csak az első két szakaszt éli meg, és így sosem jutnak el a feldolgozáshoz. Ezt nevezhetjük abortuszszindrómának is, mely lehet enyhe, intenzív, jelentkezhet azonnal, vagy akár évekkel később is. A túlérzékenység és depresszió mellett az újabb, azonnali terhességre való vágy éppúgy megjelenhet, mint a gyermekek iránti hirtelen semlegesség, rettegés, undor.

Ancsi épp betöltötte a 18-at, pár hónapos kapcsolatában jól érezte magát, az érettségire készült. Egyik reggel a fürdőből besietett a szobájába, magára csukta az ajtót, leült, és némán – nehogy az anyja meghallja – sírni kezdett. Kezében ott volt a teszt, két csíkkal. Fiatal volt, és naiv, persze tisztában volt a védekezés mikéntjével, de ritkán azért megengedte, hogy barátja éljen a megszakításos módszerrel. Mit érzett? Először zavarodott dühöt. „Miért velem történik ez?” Aztán félelmet. „Ha ezt anyám megtudja, végem!” Pár nappal később meghozta a döntést: ennek a dolognak nem most van itt az ideje.

A barátján kívül senki sem tudott róla, senkinek sem mondta el. Naponta többször elsírta magát, simogatta a hasát, amikor senki se látta, őszintén szerette azt a picike kis magzatot odabent. Esténként beszélt hozzá, próbálta elmagyarázni neki, hogy miért teszi azt, amit.

Két héttel a felismerést követően már a kórházban feküdt. Két napot kellett bent lennie – az anyjának azt mondta, hogy a barátjánál lesz.

Az orvosok, nővérkék végig kedvesek voltak vele, de ez a szobatársairól már nem volt elmondható. „Csak nem baj van a babával, hogy befektettek? – Nem, nekem abortuszom lesz.” Innentől kezdve a szemükben csak egy darab véres rongy volt, ő pedig ezt abszolút helyénvalónak érezte. Szörnyű embernek érezte magát. A műtőben, az altatóorvos kérdésére, miszerint jól érzi-e magát, a válasza egy halk „Iszonyatosan szégyellem magam!” volt, majd elaludt. Pár órával később már haza is engedték.

A fiúval egy év múlva különváltak útjaik.

Évekkel később, a tervezett és várt várandósságakor ez felszínre tört. Először nem tudatosult benne az oka, csak rettegett, hogy valami baj lesz. Folyton azt mondogatta a férjének, hogy érzi, valami nincs rendben. Görcsölt, vérzett is, képtelen volt felszabadultan átadni magát ennek a csodás időszaknak. „Nem érdemlem meg! El fogom veszíteni! Egyszer már ellöktem magamtól, most pedig el fogják venni tőlem!” A döntése miatti bűntudat hirtelen tört fel benne, nem ásta el elég mélyre. A férje tudott már erről, átölelte, és csak annyit mondott: „ő egy ajándék, nem azért kaptuk, hogy elvegyék tőlünk. Minden rendben lesz.”

Ancsi azóta már két gyermek édesanyja, teljességében képes megélni az anyaságot, de időnként eltöpreng azon, hogy vajon melyik gyermekében jött vissza hozzá az „első”.