Lélekfitnesz: így tanultam meg nemet mondani

Aki hasonló cipőben jár, mint én, biztosan tudja, miről beszélek, amikor megpróbálom leírni azt a tehetetlen dühöt, ami akkor önt el,

Már a mondat végén érzem felkúszni a gyomromból az ellenérzéseimet, és szépen lassan dühvé alakulnak, ami megmérgezi az egész napom. Nem tudok túllépni a dolgon, és iszonyatosan mérges leszek.

A legrettenetesebb az egészben az, hogy ezt a tehetetlenséget én generálom, mert ugyan ki mondta nekem, és mikor, hogy nem mondhatok nemet? Mikor alakultak ki bennem a félelmek, hogy semmiképp se konfrontálódjak senkivel, inkább duzzogva és morogva, de csináljam meg, amit kell? És az a gondolat, hogy ha túlesek rajta, akkor utána jobb lesz? Mert nem, egyáltalán nem lesz jobb.

A következő alkalommal is mindig ugyanez történik, és ahogy telik az idő, már attól sem érzem jobban magam, ha valakinek kipufoghatom magam. Ahogy elmondom, ami bosszant, már érzem, hogy megint elönt a méreg, egyre inkább dühösen beszélek – és tessék, csak attól, hogy beszéltem róla, már az estém is el van szúrva, mert ez az érzés elalvásig nem ereszt el.

Gondolhattok méregzsáknak, végül is az voltam. Régebben meghunyászkodtam szinte mindenki előtt, és az ezzel járó rossz érzések teljesen elhatalmasodtak rajtam. De fejlődöm.

Ha hagyom, hogy az emberek keresztülsétáljanak rajtam, akkor keresztül is fognak, hiszen ha azt a látszatot keltem, hogy persze, mindent rám lehet tolni, akkor ugyan miért ne tennék? És ki hibáztathatja őket?

Amikor bevállaltam a Lélekfitnesz kihívás első hetét, kissé féltem. Csak azért, mert megfogadtam, hogy egy hét alatt megtanulok végre nemet mondani, akkor sikerülni is fog? De belevágtam, és az első pár nap eseménytelenül, így konfliktusmenetesen el is telt. Kissé megnyugodtam, és átgondoltam a dolgot. Nem arról van szó, hogy most hét napig agresszívan kéne nemet mondanom mindenre, hanem hogy végre meg kell tanulnom szabadon dönteni és bátornak lenni ahhoz, hogy kimondjam, ha én más állásponton vagyok.

Micsoda csodálatos érzés volt, amikor először mondtam nemet, és abból nem kerekedett vita! Mondjuk nem is tudom, mire számítottam. Reálisan nézve tudom, hogy ha intelligens emberként beszélek valakivel, és megmagyarázom azt a bizonyos nemet, akkor az nyilván nem szül majd vitát, de mégis...

Végre kimondtam, végre a sarkamra álltam, és kiejtettem a számon a bűvös szót: „most nem”. Szándékosan nem írom le a szituációt, mert nevetségesen hétköznapi volt, teljesen lényegtelen kérdésben. De megtörtént. Nem hümmögtem, nem kérdéssel válaszoltam a kérdésre, csak kimondtam. Nem indult meg a föld, nem robbant ki vita, nem lettem rosszabb ember.

Éles helyzetben nem volt alkalmam tesztelni magam, nem jött szembe velem egy komoly helyzet sem, ahol nemet akartam volna mondani. Könnyen lehet, hogy akkor ugyanúgy visszabújtam volna a csigaházamba, mint általában. De úgy gondolom, nem is az a lényeg, hányszor mondtam ki a már unásig ismételgetett szót, hanem az, hogy megint elkezdtem tudatosítani magamban, hogy mondhatok nemet, és nem kell mindenkinek megfelelnem.