A szülővé válás mérföldkő az életünkben. Fogadalmakat teszünk, hogy mit, hogy csinálunk majd, és biztosra vesszük, hogy mi sosem leszünk olyan maradiak, mint amilyenek a mi szüleink. Vagy mégis?
Ahhoz, hogy tisztán lássuk, valóban hasonlóan viselkedünk-e, mint a saját szüleink, egy kis önismereti útra kell indulnunk. A következő hétköznapi, apró jelek megmutatják a valóságot.
Emlékszünk még arra, amikor gyerekként azt gondoltuk, hogy azért jöttünk a világra, hogy a szüleink lessék minden kívánságunkat, és kielégítsék minden igényünket? Egyszerűen nem értettük azt a mondatot, hogy „most erre nincs pénzünk”. Anyukánk fillérre pontosan beosztotta a pénzt, hogy hónap végén se legyen probléma, mi pedig duzzogtunk, hogy miért nem érti meg, hogy nekünk márpedig most azonnal nagyon kell az a valami, amire épp vágytunk. Ha most felnőttként, költségvetést készítünk, figyelünk a kiadásainkra, és elmondjuk a gyerekeinknek, hogy ezt vagy azt nem engedhetjük meg magunknak, akkor rájövünk, hogy épp olyanok vagyunk, mint a szüleink: felelősségteljesek.
Kamaszként mindig azt mondtuk: mi biztosan tök jó fej, laza szülők leszünk, barátként tekintünk majd a gyerekünkre. Manapság ráadásul tényleg nagy divat lett a liberális nevelés, amikor egyenrangú félként kezeljük a gyereket, szabályok megszabása nélkül. Pedig az egyik legelismertebb pszichológusunk, Ranschburg Jenő is megmondta annak idején, hogy a gyerekek fejlődéséhez nagy szükség van a szabályokra, a hátárok megszabására, ugyanis éppen ez ad nekik biztonságérzetet és tanítja meg őket a helyes viselkedésre, gondolkodásra. A szülő feladata a nevelés, tanítás, útmutatás, nem a haverkodás. Ha már vannak saját gyerekeink, és látjuk, hogy úgy feszegetik a határokat, ahogyan azt mi is tettük annak idején, akkor mi is képesek vagyunk más szemmel nézni a szüleink akkori viselkedését. Már pontosan tudjuk, hogy bizony a gyerekünknek meg kell mutatni, hogy ki irányít kit, ki határozza meg a szabályokat, amelyekre igenis, hogy nagy szükség van. Nem, ez nem azt jelenti, hogy zsarnokoskodni kell. Ez azt jelenti, hogy szülőknek kell lennünk, és megtanítani őket a helyes értékrendre, a felelősségre. Éppúgy, ahogy azt a szüleink tették.
Talán emlékszünk a szüleinkre, akik a hétköznapokon inkább a kényelem, mint a divat szerint öltözködtek. Tehát nem, anya soha nem szorította volna a lábát icipici magas sarkú cipőbe az otthon a főzéshez csak azért, hogy mindig csinos legyen, és igen, összefogta a hosszú haját, miközben a házimunkát végezte vagy felkapott egy kényelmes melegítőt az esti tévézéshez. Akkor fogjuk tudni, hogy egyre jobban hasonlítunk rá, amikor elkezdjük belátni, hogy milyen ostobaság a divatot a kényelem vagy a funkció fölé helyezni. És ez jó dolog.
Míg mi azt gondoljuk, hogy modernek vagyunk, megeshet, hogy a gyerekeink másképp gondolják. Valójában ez nem jelent mást, mint hogy ragaszkodunk az értékrendünkhöz, ahhoz, amit mi is a szüleinktől kaptunk. Ez pedig így van rendjén!
Még ha jó gyerekeink is vannak, senki sem tökéletes. Ha úgy érezzük, hogy kicsit szájbarágósan kell a helyre tenni őket, előfordulhat, hogy a teljes nevükön szólítjuk meg. Lehet, hogy a szüleink is ezt tették, amikor fiatalabbak voltunk?
A szüleink egész biztos, hogy rendszeresen ránk szóltak, hogy halkítsuk le azt az őrült ricsajt, amit mi zenének hívunk. Most pedig azon kapjuk magunkat, hogy épp ugyanezt mondjuk a mi gyerekünknek, és nem értjük, hogy lehet ilyen borzalmas számokat hallgatni. Na és egyáltalán miről szól a dal?
Megvan az, amikor a szüleinknek megvettük az első mobilt, hogy mindig el tudjuk érni őket? Hónapokba telt, mire megtanítottuk nekik, hogyan kell üzenetet küldeni vagy beállítani a csengőhangot. Nem is értettük, mi ebben olyan nehéz. Most pedig a jelenlegi technológia zavarba hoz minket, ezért a gyerekünket kérjük meg, hogy segítsen nekünk, mert nem boldogulunk valamivel. Olyan appokat és eszközöket használ, amiről azt sem tudtuk, hogy léteznek.
Azon kapjuk magunkat, hogy az általuk használt kifejezéseket ismételgetjük mi is. Mint például: „A te generációdnak könnyű", vagy „amikor mi fiatalok voltunk...”, vagy „én megmondtam előre”, esetleg „majd, ha lesz gyereked, megérted”.
Ha nehezen értjük a mai szlenget, most már tudjuk, hogyan érezték magukat a szüleink, amikor minket neveltek. Próbáljuk tartani a lépést, de legyünk őszinték: a felét sem értjük annak, amit mondanak a gyerekeink, vagy nem tudjuk helyesen értelmezni az emojikat, amelyeket üzenetben küldenek, vagy ami még rosszabb, próbáljuk felvenni a ritmust, de rosszkor és rosszul használjuk ezért kinevetnek. Valljuk be, mi is ezt tettük!
Emlékszünk, amikor az anyukánk képes volt komolyan kiborulni azon, ha nem hoztuk vissza azt, amit elvittünk otthonról? Például egy műanyag edényt, amelyben ételt vittünk, a pulcsiját, amit kölcsönkértünk, a hálózsákot, ami kirándulásra kellett, aztán valahol elhagytuk? Nem értettük, miért csinál ekkora ügyet belőle. Ma pedig mi is épp így kiakadunk, ha a gyerek kölcsönkéri a telefontöltőnket vagy bármit, és nem hozza vissza.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.