Senki sem állította, hogy szülőnek lenni egyszerű feladat. Minden pillanatban figyelni kell például arra, mi hagyja el az ember száját. Van ugyanis néhány mondat, amit kimondani könnyű, mérgező hatásukat viszont annál nehezebb később kitörölni a gyerek lelkéből és életéből.
Igen, tudjuk: kevés az idő, sok a teendő, fogytán a türelem. De a gyereknek akkor is időre van szüksége, hogy önállóan megtanuljon dolgokat! Ha mindig megcsináljuk helyette, amit kell, azzal elveszi tőle a fejlődés lehetőségét. Ráadásul ebből azt fogja leszűrni: „Én ezt nem tudom megcsinálni, ez csak a felnőtteknek megy.” Így pedig nem fejlődik az önbizalma.
A pszichológusok szerint súlyos hiba szülőként ezt mondani, mivel ezzel elhárítja magáról a felelősséget az ember, és úgy tesz, mintha nem a saját viselkedése, hanem a gyerek feltételezett hiányosságai okoznának gondot. Egy kisgyereknek még nem elég fejlett az önbizalma ahhoz, hogy megcáfolja a fenti állítást, és elfogadja, hogy tényleg benne van a hiba. Az, hogy a kicsi elhiszi, az érzékenysége minden baj forrása, előbb-utóbb oda vezet, hogy kételkedni fog a saját érzéseiben.
A túlsúlyos gyerek táplálkozási szokásainak megváltoztatására valóban szükség van, ám a súlyára tett megjegyzések bántóak, és nem is adnak iránymutatást ahhoz, hogy mit tehetne az egészségesebb testalkatért. A megszégyenítés ehelyett táplálkozási zavarokhoz és negatív testképhez vezet. Ugyanígy figyelni kell arra is, hogy mit mondunk az ételekkel kapcsolatban: a gyerek testsúlya helyett az egészséges ételek előnyeire célszerű összpontosítani.
Persze mindenkinek vannak rossz napjai, amikor nem érzi jól magát a bőrében, de a gyerek szemében a szülő a legszebb, legcsodálatosabb ember, aki valaha élt a Földön, és szeretne olyan lenni, mint az anyukája vagy apukája. Úgyhogy amikor valaki saját magát ócsárolja, akkor éppen olyasvalakit kritizál, akit a gyermek rajongva szeret, ráadásul arra tanítja, hogy ő is ugyanígy érezzen a saját testével kapcsolatban.
A szakértők szerint fontos hagyni, hogy a gyerek sírjon, hogy kimutathassa az érzelmeit és a csalódottságát. Tudnia kell, hogy teljesen rendben van, ha boldog, ha szomorú, ha dühös, és így tovább. Elvégre egy felnőttnek sem mondjuk azt, hogy márpedig ebben a szent minutumban fejezze be a sírást – akkor miért mondanánk egy gyereknek?
Talán egy felnőttnek nem nagy dolog, de lehet, hogy a gyereknek nagyon is az. Ha az ellenkezőjéről próbálják meggyőzni, azzal csak megszégyenítve érzi magát az érzelmei miatt. Így aztán nemcsak az eredeti kiváltó ok miatt lesz szomorú, hanem amiatt is rosszul fogja érezni magát, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Az ilyen megjegyzésekkel lehetetlen azt elérni, hogy a gyerek (vagy akár a felnőtt) megnyugodjon – éppen, hogy ellenkező hatást váltunk ki vele.
Megnyugodna, ha tudná, hogy kell. Ám ha egy gyerek belelovalta magát a hisztibe, akkor az ilyen megjegyzéseket meg sem hallja. A pszichológusok szerint a legjobb, amit tehetünk, ha megőrizzük a higgadtságunkat, és türelmesen kivárjuk, amíg véget ér az érzelmi vihar.
Minden gyerek érezhet félelmet az életkorától függetlenül. Ezzel a megjegyzéssel viszont azt sugalljuk, hogy az érzései nem helyénvalók, ami miatt azt fogja gondolni, hogy sem őt nem veszik komolyan, sem azt, amit érez.
Nem várható el egy gyerektől, hogy úgy viselkedjen, mint egy felnőtt, hiszen nem az. Ha a gyerek úgy viselkedik egy bizonyos helyzetben, mint egy bébi, akkor azon a helyzeten kell elgondolkodni, ami ezt kiváltotta belőle. A gyerekek gyakran akkor térnek vissza a kiskori viselkedésmódokhoz, amikor idegesek, szoronganak vagy félnek.
A kisgyerekek nem értik a szégyen fogalmát. Amikor ezt mondja nekik a szülő, csak annyit hall, hogy anya/apa nagyon dühös rá, de nem érti, hogy miért. A nagyobb gyerekeket pedig a megszégyenítés dacossá és agresszívvé teszi.
Ez éppenséggel egy pozitív megjegyzés is lehetne, ha valami jó dologért értékeljük vele a gyereket. Ám legtöbbször nem ilyen összefüggésben hangzik el a fenti mondat, hanem olyankor, amikor a gyerek olyasmit tesz, amiért haragszunk rá. Ezzel a megjegyzéssel nemcsak a gyereket utasítjuk el, hanem a a másik szülőt is, a kicsit pedig arra kényszerítjük, hogy foglaljon állást az egyik szülő mellett. A gyerek soha nem tehet a szülők hibáiról, és tisztességtelen a legkisebb mértékben is azt éreztetni vele, hogy ő ezért felelős lenne.
Nem sokat segít a gyereknek az, ha egy felnőtt a saját tapasztalataival, tudásával dicsekszik. Ő is ugyanúgy a saját hibáiból fog majd tanulni, mint ahogyan mi is tettük gyerekkorunkban.
Minden gyereknek megvannak a maga erősségei, és mindegyikük más dolgokkal küzd meg nehezebben. Az hasonlítgatásnak nincs értelme. Ez csak oda vezet, hogy a gyerek úgy fogja érezni: ő bármit csinál, semmiképpen sem felelhet meg a szülei elvárásainak. Inkább tanítsuk meg neki azt, hogy minden ember más, és mindenki a maga módján lehet értékes.
A pszichológusok szerint ez az ártatlannak tűnő mondat súlyos károkat okozhat: ha azt sugalljuk a gyereknek (még ha félig viccesen is), hogy tökéletességet várunk el tőle, azzal súlyosan károsítjuk az önbecsülését. Azt is elérhetjük vele, hogy a gyerek nem fog kockázatot vállalni, és nem mer majd új dolgokat kipróbálni, mert attól fél majd, hogy hibázik, és elrontja a tökéletes összképet.
Gyakran nem gondolunk bele, hogyan befolyásolja a mi viselkedésünk a gyerek iskolai teljesítményét. De ha egy szülő folyton azt ismételgeti: „Nem szerettem a matekot”, „Vagy ki nem állhattam a kémiát”, akkor a gyerek veszi az üzenetet, és ő is elutasítóan áll majd hozzá ezekhez a tantárgyakhoz.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.