Szülőhibáztatás: tényleg mindenért anyu és apu okolható?

Amennyiben a problémáinkkal pszichológushoz fordulunk, szinte biztos, hogy elsőként a szülőkkel való kapcsolatról beszélgetünk. 

„Nem véletlenül, hiszen való igaz, hogy számos lelki problémánk gyökere a szüleink egymással való kapcsolatából fakad, és abból, hogyan viselkedtek velünk amikor gondjaik voltak, akár egymással, akár a munkahelyükön, akár éppen velünk. De ezek a történések nem határozzák meg a személyiségünket. Amikor mindent ezzel próbálunk magyarázni, akkor gyakorlatilag megfosztjuk magunkat lehetőségtől, hogy kezünkbe vegyük a sorsunkat, felismerve és tanulva a saját kudarcainkból, hibáinkból, megoldást találjunk arra, hogyan élhetnék teljesebb, boldogabb, sikeresebb életet. A szülő hibáztatása minden esetben egyfajta védekezés, egy adukártya a kezünkben. Áthárítjuk a felelősséget, minden elvétett lépést úgy kezelünk, hogy ebben tehetetlenek vagyunk, mert mindent az anyukánk és az apukánk rontott el annak idején. Pedig valójában a megoldás kizárólag a mi kezünkben van. Nekünk kell megoldást találni a saját gondjainkra, akár szakember segítségével" – mondja dr. Makai Gábor pszichoterapeuta.

Áldozati kártya

Amikor egy szülő valamit nem enged meg a gyerekének, esetleg hangot ad az elvárásainak, akkor főként a kamaszok gyakran bevetik az áldozati kártyát: „Te nem értesz meg engem” vagy „Soha nem figyelsz rám”, esetleg „A tanár direkt ki akart szúrni velem, azért adott rossz osztályzatot”. A szülő ilyenkor rosszul érzi magát, önhibáztatásba kezd, de bármit is tesz, gyereke újra és újra kritizálja, amitől egyre tehetetlenebbnek érzi magát az ember. Pedig valójában a gyerek részéről ez semmi többet nem jelent, mint hogy ki akar bújni a felelősség alól, esetleg meg akarja úszni, hogy eleget kelljen tenni a kötelezettségeinek. Azt érezteti a szülővel, hogy nem tehet semmiről, ő csupán a körülmények áldozatává vált, így a szabályok nem vonatkoznak rá, kvázi mentességet érdemel. Mit tehet ilyenkor egy szülő? Először is nem szabad belemenni a játékba és felesleges vitába kezdeni. Mihelyst azt látja a gyerek, hogy a szülő rosszul érzi magát a „Te nem értesz meg engem” mondattól, máris nyeregben érzi magát, és innentől kezdve már ő irányít. Ezért ilyenkor megfelelő higgadtsággal csak annyit érdemes válaszolni: „Lehet, de a szobádban akkor is rendet kell csinálnod!” vagy „Lehet, de akkor sem mehetsz el addig a barátaiddal, amíg nincs kész a lecke” – tanácsolja a pszichológus.

Sok múlik ezen!

Mikor a szülő mindent megtesz, hogy gyereke jól érezze magát, kapjon elég törődést, figyelmet, de ennek ellenére ő beveti az áldozat kártyát, akkor fontos, hogy mégis következetes maradjon. Ha ugyanis eléri a gyerek a célját, és mentesül a feladatok elvégzése és a felelősségvállalás alól, akkor az élete további részében is rengeteg rossz következtetést von majd le, ráadásul teljesen meg lesz győződve arról, hogy neki van igaza, csak az egész világ ellene van. Ilyen hibás gondolkodás következménye kamaszoknál – és később felnőttkorban - a hazudozás, a kifogáskeresés, mások okolása, amely időnként akár üldözési mániává fajulhat.

Magamra ismertem, a szülőket hibáztattam. Mit tegyek?

Ha úgy érezzük, hogy mi magunk is belesüppedtünk a szülőhibáztatásba, és készen állunk arra, hogy változtassunk, akkor egészen biztos, hogy egy sokkal teljesebb, boldogabb életet fogunk élni. 

„Az első lépést már megtettük, ami nem más, mint a felismerés. Ezután már csak le kell küzdeni magunkban azt a kényszert, hogy minden kudarcunkért a szüleinket hibáztassuk. Gondoljuk át magunkban, hogy igen, a szüleink egyértelműen meghatározzák és alakítják az életünket, főként az édesanyánk, akivel fogantatásunk pillanatától a legszorosabb kapcsolatban állunk. Igen, felnőttkori problémáink forrása sokszor valóban a gyerekkorunk. Tisztáznunk kell azonban, hogy a saját életünkért mi vagyunk a felelősek, és csak mi vagyunk képesek változtatni rajta. Ha minden hibánknak másvalaki az oka, ha nem mi tehetünk arról, ami velünk történik, akkor ellene sem tudunk tenni. Csak akkor változtathatunk, ha elhisszük és felvállaljuk, hogy az életünk felett mi gyakoroljuk a kontrollt. Maga a felismerés elindíthat egy tudatosságot, ami egy külső szemlélő, akár pszichológus irányításával szép lassan változást hoz. Amikor rájövünk, hogy rendre belemegyünk olyan kapcsolatokba, amelyek számunkra kedvezőtlenek, akkor könnyebb lesz megszakítanunk ezt a folyamatot. Ezek ugyanis alapjában véve nem tudatos reakciók, de tudatosíthatjuk őket, így a jövőben megóvhatjuk magunkat a számunkra ártó kapcsolatoktól. A gyerekkori sérüléseinket meg kell érteni és el kell fogadni, ami nagyon nehéz, hiszen kicsiként idealizáljuk a szüleinket. Később egyre inkább ráébredünk a hibáikra, és talán nehezebben is bocsátunk meg nekik, mint másoknak. A terápia fontos része a megbékélés és a tudatosítás, hogy felnőttként már mi magunk vagyunk felelősek önmagunkért" – árulja el dr. Makai Gábor.