Éld át velünk! Ilyen érzés egy óra hipnózisban

Egy óra hipnózis alatt

"Kényelmes fotelban ülök, magas fejtámlája megtámasztja a fejemet, karom alá puha párnákat kapok. A lábaim is kényelmesen kinyújtózhatnak egy puffon. Kívül pokoli a forróság, de bent hűvös van. A villamosok időről időre megremegtetik a padlót alattunk. Akkor még azt hiszem, a zaj, a mozgás zavarni fog, később bebizonyosodik, hogy nem.

Terapeutám mellém ül. Elmondja, hogy a hipnózis elején néha meg fog érinteni engem, és szeretné megmutatni, hol és hogyan. Minden érintés előtt az engedélyemet kéri. Megérinti a homlokom, a karom, a kézfejem, a vállam. Érintése hűvös. Finom. Engedem, sőt egy bizonyos időn túl, igénylem, érzem, segít az érintése.

Arra kér, hogy az arcom felé közeledő ujjai közül válasszak ki egyet, csak arra koncentráljak. Amikor az ujja egészen közel ér a szememhez, vegyek egy nagyon mély levegőt, majd amikor kifújom, csukjam be a szemem. Mindez háromszor ismétlődik, és az agyam csak az elsőnél rebben meg: rövidlátó vagyok, szemüvegemet félretettem a folyamat elején, így attól tartok, hogy anélkül nem látom meg időben az ujjait, nem tudok majd elég hosszan koncentrálni. Tudok, így félelmem nyom nélkül oszlik szét.

Hallom terapeutám hangját. Egészen közelről, de hallom a háttérben futó zene varázslüktetéseit is. A villamos is üzen, bár egyre távolabbról szól a hangja. A szemhéjamra koncentrálok, mert ezt kéri tőlem. Arra kér, lazítsam el a szemhéjaimat. Megteszem. Belülről látom a szemhéjam. Furcsa érzés, de tetszik nekem: belülről olyan, mint a selyem... sehol egy ránc, nincs szarkaláb. Andalít a látvány, hogy szép, hogy selyem... Arra kér, ezt a finom érzést küldjem le a lábfejembe is, lazítsam el a lábamat, a térdeimet, a csípőmet. Megteszem. Könnyű teljesíteni, mert egyre jobban vonz az érzés, a lebegés, a finom kis zsibbadás testem minden porcikájában. De tudom, mi történik velem, érzem, ahogy egyre jobban merülök. Engedem. Egész napos fejfájásom elillan, és már a ruhám pántja sem hasít bele a nyakam bőrébe. Még nem lebegek teljesen, de bársonnyal borított létrán ereszkedem lefelé. Minden annyira puha. Mesevilág, mozgás és mesehősök nélkül.

Közben ő folyton beszél hozzám. Arra kér, ellenőrizzem le, elég mély-e a hipnózis, nyissam ki a szemem. Egy pillanatra félelem villan föl bennem: belül selyem szemhéjamra kívülről valaki ólom lapocskákat ragasztott. Nem tudom kinyitni. De a félelem elszáll, amikor elmém közli velem: ha "nagyon" akarom, bátran kinyithatom. Eszemben sincs, inkább tovább merülök.

Érzem tenyerét a vállamon, ahogy a nagy levegővételeknél lefelé nyom egy kicsit. Érzem és tetszik nekem tenyerének súlya. Bőrének minden kis recéjét érzékeli bőröm. A bőröm látja és örül annak a tenyérnek. Ahogy süllyedek, fejem oldalra bukik, a fülem begyűrődik a fotel és a fejem közé, félelem villanása, kis görcs, hogy a buta, begyűrődött fülem miatt nem sikerül majd a hipnózis. De aztán ez az érzés is elmúlik. A zenére figyelek, a szívverésemre figyelek.

Nem hallom többé a villamost. Csak a zenét. A zene néhány hangsúlyos, mély üteme jut el hozzám. Hallom terapeutám hangját. Azt ígéri, mindenre, minden pillanatra emlékezni fogok, és azt is, hogy ezután magam is elő tudom majd idézni ezt a könnyű, részegítő, frissítő, finom érzést. Elhiszem.

Lebegek. Furcsa, ahogy nem gondolok semmire, mégis érzékelem a teret magam körül, miközben testemnek nincs súlya, és nincs formája. Egy vagyok a térrel. Egy vagyok az idővel. Lebegek. Élvezem. Élvezem, hogy élek, hogy én vagyok a zene lüktetése, a hang, a hűvösség, a porszemek a levegőben.

Hallom terapeutám hangját, ahogy arra kér, jöjjek vissza hozzá. Nem akarok. Azt mondja, mire hármat számol, újra kinn leszek. Így történik. De ez fáj nekem. Először a villamos rezdülése szivárog vissza a padlóba. Mulattat a dolog, hogy a lábammal, a fenekemmel érzek először újra. Aztán a csörömpölést hallom meg. Nincs kedvem mozdulni, a súlytalanság édes érzése kell nekem. A lebegés. De nincs mese, mozdulni kell. Ébren vagyok, és a hipnózis minden másodpercére emlékszem, ám amikor terapeutám megkérdezi, szerinte mennyi időt töltöttem a mélyben, azt válaszolom, túl keveset: talán öt percet. Mosolyog és közli, majdnem egy órát töltöttem a hipnózisban. Elhiszem. De mondom én, hogy túl keveset."