"Uram, maga állva alszik?" - Egy vak fiú élete

Hónapok óta levelezünk. Humora, kedvessége lenyűgöző, naponta megnevettet, és mintha mindig tudná, melyek a megfelelő szavak. És tud csendben is maradni, ha kell. Egyszerre árad belőle a bátorság és a tapintat, és valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen érzékenységgel méri fel a határokat maga körül, környezetében, emberi kapcsolataiban is. István 27 éves, szintén újságíró, olyan forgatott anyagok alapján állít elő online tartalmakat, amit ő maga nem láthatott. A hallott információkat szűri, szerkeszti, ülteti át írott mondatokká.

Este találkozunk. Már sötét van, bukdácsolok a Keleti környékén, az egyenetlen járdán. Megbeszéltük, hol találkozunk, azt is tudom, már buszra szállt, elmondja, nem tud többet hívni, lemerülőben a telefonja. Elképzelem, ahogy árván ácsorog a buszmegállóban, hívni nem tud, én meg késve érkezem. Sietek, így is előbb ér a megbeszélt helyszínre, de nem ácsorog árván. Inkább nyugodtan vár, nem látszik rajta aggodalom, se sietség, mint aki megszokta már, hogy a körülményekhez igazodjon.

Ami szembeötlő, hogy nem forgatja a fejét. Mi látók ezt tesszük: ha késik valaki, türelmetlenül toporgunk, és tekergetjük a fejünket, hogy honnan jön, jön-e már az a valaki. István nem mozdul, és mozdulatlansága megnyugtató. Hömpölyög a tömeg körülötte, kikerülik, néhányan idegesen, mások közönnyel.

Szerintem megérzi, hogy mellette vagyok, hogy nézem. Közelebb lépek, megszólítom, bemutatkozunk. Nem tudom, mi a következő lépés, mert el kell jutnunk a legközelebbi gyorsétterembe, hogy ott melegben, nyugodtan tudjunk beszélgetni.

Megkérdezem, belekarolhatok-e, ő nevet, azt mondja, más a szokás, a vakok azt szeretik, ha ők karolnak, úgy kényelmesebb, jobb a kontroll, nem érzik azt, hogy rángatják őket. Én azt érzem, nagyon ügyetlen vagyok, ő nyugtat, jó a tempó, fehér botjával előbb tapintja ki a járdaszegélyt, mint szólhatnék neki.

Egy csapat fiatallal ütközünk, majd' fellöknek. István kér bocsánatot. Az étteremben sorba áll velem, nem, nem akar leülni, majd együtt. Soroljam a lehetőségeket, végül csak forró csokit kér, meg fánkot. Kérdezem, máskor hogy zajlik a dolog, de azt mondja, nem nagyon jár gyorsétterembe, ha mégis, kér segítséget. Bár azt nem szeret. Ha van baja a vaksággal, az bizony ez, hogy István hadilábon áll a kéréssel.

Leülünk, én meglepődöm, mert István összehajtogatja a botját, egészen kicsire. Azt se tudtam, ilyet lehet. És ez csak egy apróság a vakok láthatatlan világából. Nézem az arcát, sérülése épp csak észrevehető. Szeme szűk rés, kékesbarna szilvamag. Olyan, mintha a nap bántaná, kicsit hunyorog.

Figyelem a kezét, a forró csoki poharát térképezi fel, aztán a fánkot. Pillanatok alatt felméri, mi merre van a tálcán, az asztalon, milyen távolságra ülnek egymástól a dolgok. Ne verjen le semmit. Apróságokon döbbenek meg, hogy mennyi küzdelem, előre tervezés kell ahhoz, hogy a pohár a szájáig - először - eljusson. Aki lát, annak nem kell tudatosan méregetnie semmit. Látja, az agya öntudatlanul kiszámolja az utat az asztaltól a szájig és vissza. Aki nem lát, annak matematika és tapintás kell ehhez az egyszerű művelethez.

"Mi álmunkban sem látunk"

Kérdéseimet reszelgetem, nem akarok olyat kérdezni, amivel megbánthatom, de nehéz jól kérdezni, mert nem lehet mindent megkerülni. István segít megint, kérdések nélkül vág bele történetébe:

"Koraszülött voltam, nekem is - mint olyan sok más embernek - az inkubátor tette tönkre a látásomat. Néhány hétig állítólag láttam, de nekem nincsenek ilyen jellegű élményeim. Nem emlékszem látásra. Álmomban sem jönnek elő korai látásélmények. Az álom egyébként is más, mint a látóknál, az álmok igazodnak a valósághoz, a megtörtént események ízekhez, tapintáshoz, formákhoz, mozgáshoz, hőmérséklethez kapcsolódnak. Álmunkban sem látunk...

Szóval, hogy visszatérjek a sérüléshez, nekem úgy nyílt ki a világ, hogy nem láttam, tehát annyira és olyan módon, ahogy egy vak ember előtt az kinyílhat. Furcsa, de nem emlékszem arra, hogy ráeszméltem volna a különbségre, hogy mások, mondjuk a szüleim látnak, én meg nem. Nekem ez volt természetes, hogy így létezem, mozgok, haladok a környezetemben. Így vettem birtokba a világot.

Állítólag nagyon eleven, csupa élet voltam - már gyerekként is -, aki soha nem tudott megülni a fenekén. Örökké mozogtam, mindenre felmásztam, az erkély korlátjára is. Folyton veszélyben voltam, és mivel nem láttam a veszélyeket, még annál is bátrabb voltam, mint lettem volna látóként. A szüleim szerencsére hamar ráébredtek arra, hogy nekem kell a mozgás szabadsága, és ésszerű keretek között ezt engedték, támogatták is. Nem tiltottak el soha az osztálykirándulásoktól sem, mehettem bárhova, ahová a többi gyerek, bár nem átlag suliba jártam, hanem a vakok és gyengénlátók általánosába. Szerettem, otthonosan mozogtam ott és könnyen ment a tanulás is."

"Mindig az extrém kihívásokat kedveltem"

"Imádtam sportolni, és valamiért mindig az extrém kihívásokat kedveltem. Felső tagozatos lehettem, amikor például megismerkedtem a dzsúdóval, később karatézni kezdtem. Mindkettő igazi kihívás volt, hiszen nemcsak fegyelemre tanít, de küzdősport lévén megtanít 'látni' az ellenfelet. Egy idő után egyszerűen tudtam, hogy a velem szemben álló ember milyen magas, hogy helyezkedik el, hova kell irányítani rúgást vagy erőt. És ez talán kicsit több, mint a hangok segítségével való tájékozódás, más típusú érzékelést fejleszt, és ennek a mai napig hasznát veszem.

Mert persze ma sem vagyok képes egy helyben maradni, ha nem dolgozom, akkor edzek, hétvégeken, ha lehetőségem van rá, akkor túrázom, új helyeket hódítok meg. Persze kell a segítség, mert nem juthatok el mindenhova egyedül, és néha tényleg veszélyes lenne segítség nélkül nekivágni egy sziklás terepnek."

"Nem a megfelelő csapást mérték rám"

"A városban azonban nagyon régóta egyedül közlekedek, ha új a hely, akkor a net segítségével készítek magamnak útvonaltervet. Olyan alaposat, hogy ne kelljen kérdeznem, azt nagyon nem szeretem, ha segítséget kell kérnem másoktól. Ez az én legnagyobb bajom, nem tehetek róla, de az én konok, mindent magam csinálni akaró habitusával egyszerűen nem passzol a vakság. Valahogy nem a megfelelő csapást mérték rám, nehezen viselem a szánalmat, vagy azt, ha mások segítségére szorulok."

"Uram, maga állva alszik?"

"A kiszolgáltatottság is nehéz dió. Velem ugyan még nem történt nagy baj, de egyszer egy szintén vak barátomat alaposan átverték. Pénzt csaltak ki tőle, ő pedig csak később ébredt rá, hogy kihasználták a helyzetét. Az ilyesmi persze sajnos benne van a pakliban, hiszen mindig lesznek olyanok, akiket nem éppen a jóindulat vagy a segítő szándék vezérel, ők sokkal inkább a könnyű prédát látják a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekben. Máskor a felületesség, a közöny üt szíven: nemrég például éppen buszon utaztam, amikor az ellenőrnek - talán mert össze volt csukva a botom - nem esett le, hogy mi a helyzet, mert miután a mellettem ülő külföldi turistánál nem járt sikerrel, frusztráltan és egyben döbbenten kérdezte: 'Uram, maga állva alszik?'. Aztán persze rájött, hogy valószínűleg nem egy teleszkópos botot (közismert nevén: viperát) lóbálok a kezemben, és nem is alszom, így gyorsan és többször is elnézést kért, én meg nem haragudtam. Harag legfeljebb akkor lett volna, ha tényleg alszom, mert utálom, ha felébresztenek."

"Próbálkozom, bár nem vagyok nagyon bátor az ismerkedésben"

"A másik nehéz kérdés a párkapcsolat: akad-e olyan lány, akinek rám van szüksége? Próbálkozom is, bár nem vagyok nagyon bátor ezen a területen. De valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy akibe én szerettem bele, annak én nem kellettem igazán, aki meg engem választott, bennem nem lobbant igazi érzelem.

Volt már olyan lány, akinek a szándékai nagyon is komolyak voltak, de valahogy nem felelt meg az amúgy szerintem nem túl szigorú elvárásaimnak, de - és talán ez lenne a legfontosabb számomra - az a bizonyos szikra sem volt meg, aminek ilyenkor meg kéne lennie. Nekem nagyon fontos, hogy intelligens legyen a partner, legyen véleménye a világról, tudjon megfogalmazni dolgokat, ne éljen csak úgy céltalanul, gondolatok nélkül..."

"Egy teljesen egészséges ember sem biztos, hogy elégedettebb a sorsával"

"Nemrég költöztem el a szüleimtől. Az öcsémmel közösen élünk a saját lakásunkban, olyan munkám van, amit szeretek - bár nem elégít ki maradéktalanul -, nemsokára befejezem a főiskolát, felsőfokú angol nyelvvizsgát tervezek, amit később akár az újságírásban is kamatoztathatnék, mert például nemzetközi sajtót szívesen fordítanék. Vannak barátaim, akikkel szórakozni járhatok, akár moziba is, bulikba vagy egy jó hangulatú koncertre, kocsmába. Néha azt kérdezem, kell ennél több? Egy teljesen egészséges ember sem biztos, hogy elégedettebb a sorsával.

De azért nyilván nekem is vannak mélypontok az életemben, például amikor közvetve, vagy akár közvetlenül szembesülnöm kell a látás hiányával, illetve az ebből fakadó hátrányokkal. Ekkor persze mindig felteszem magamnak a kérdést, miért éppen velem történt ez, miért pont én kerültem ebbe a helyzetbe? Ilyenkor gyakran előfordul, hogy akár napokra eltűnök, és nem nagyon beszélek senkivel, gyötrődöm, aztán újra talpra állok. Valószínűleg a sport segít ebben, meg persze a remény, hogy egyszer azért majd találok valakit, aki megosztja velem az életét."